Porcelánbolt Kárpátalján

Meglehetősen álszent és cinikus politikai játszmát folytat az ukrán hatalom Kárpátalján. A beregszászi magyar konzul kiutasítása ennek a folyamatnak egyik csúcspontja. Oka pedig meglehetősen átlátszó, sőt, világos: az ukrán választási kampány egyik ütőkártyája lett a kemény és „hazafias” kormányzás üzenete. A csokimilliárdos államfő és kormánya nagy és erős Ukrajnát szeretne felmutatni a választóknak, ahol még egyszer nem fordulhat elő a Donbaszban lejátszódó szeparatista folyamat, az orosz Kelet-Ukrajna leválása és önállósodása. Így lett célpont egy EU-s országok kisebbségei által is lakott békés kis régió, Kárpátalja.

„A beregszászi magyar konzul nem követett el semmilyen szabályellenes cselekedetet, tevékenysége nem sértette sem a magyar, sem az ukrán, sem a nemzetközi jogot. Annak ellenére, hogy a jószomszédi viszonyban vagyunk érdekeltek Kijevvel, az ukrán elnök és kormány elrontotta az országunk és Ukrajna közötti jó viszonyt.” (Szijjártó Péter magyar külügyminiszter)

A magyar diplomácia nagyon helyesen cselekszik, amikor nem hátrál, hanem élve lehetőségeivel, blokkolja Ukrajna nyugati integrációs törekvéseit, amíg annak államvezetése csorbítja a kisebbségi jogokat, célpontnak tekinti az ottani magyarokat, korlátozza nyelvhasználatukat, miközben nem gondoskodik róluk mint állampolgárairól. Magyarország komoly erőfeszítéseket tesz a szegény Kárpátalja magyar intézményeinek felzárkóztatására – megint csak helyesen. Az Európai Unió értékei és elvei szerint ugyanis segíteni kell a nemzeti kisebbségeket, Ukrajna pedig jelenleg ehhez az EU-hoz közeledne, Oroszország helyett.

„Védeni fogom az ukrán állampolgárokat, bárhol – keleten, nyugaton – éljenek is. Állampolgárainkat védve államunk szuverenitását védem.” (Petro Porosenko ukrán elnök)

Ukrajna különös államképződmény, Hruscsov elvtársi ajándékát, a Krímet az oroszok már visszavették, az oroszok lakta keleti régiók egy része nem ismeri el az ukrán fennhatóságot, és Oroszországhoz tartozna inkább. Az ukrán nacionalizmus fellegvára eközben az a Nyugat-Ukrajna, az a Lviv, amely történelmében legalább annyira lengyel, német, zsidó. És ott van Kárpátalja, ez a rongyos szeglete az óriási országnak, amellyel alig törődtek és törődnek, s ahol a kisebbségek jellemzően békés együttélésben szegényedtek. Magyarország pedig soha nem fenyegette Ukrajnát semmiféle területi követeléssel, revízióval. Korábban a magyar külpolitika inkább a konfliktuskerülést, a barátságos hátrálást választotta, de ennek jó ideje vége. Érthető, ha a magyar kisebbségek védelmében a magyar kormány keményebb tárgyalópartner, mert az érdekeket érvényesíteni kell, segítséget a kárpátaljaiak Kijevtől aligha várhatnak, a puha diplomácia időszaka pedig nem vezetett eredményre. Nem kell tartani a vitáktól csak azért, mert korábban doktrína volt a vita tabuvá tétele. A magyar kormányoknak a magyar kisebbségek érdekeire kell figyelniük.

„Bődületes és szándékos hazugság, hogy az ukrán alkotmány tiltja a kettős állampolgárságot.” (Leonyid Kozsara volt ukrán külügyminiszter)

Hosszas jogi értelmezésekbe bonyolódnak a felek, hogy vajon lehet-e egy ukrán állampolgár mellette kettős állampolgárként magyar állampolgár is. Ezeknek az ukrán aggodalmaknak az őszinteségét erősen megkérdőjelezi már pusztán az a tény is, hogy egy olyan országról beszélünk, amelynek kormányában ki-be mászkáltak az amerikai (ukrán) állampolgárok, ahol egy volt grúz államfő irányíthatta Odesszát, hogy később kitiltsák új hazájából ezt a diplomáciai zsoldost, vagy ahol szlovák pénzügyminisztert, lengyel sztárközgazdászt invitáltak kormányozni, ha úgy adódott. Ukrajna roppant nehéz helyzetben van saját identitásának meghatározásával, s annak területi-történelmi alátámasztásával. Ezt csak tetézi, hogy az ország a világpolitika szeizmográfjával is érzékelhető regionális hatalmi törésvonalon fekszik, recseg-ropog. Ahol pedig elefántok vonulnak, ott Magyarország sem nyithat porcelánboltot, ha nemzettársairól van szó.