A nagy zabálás

Sorosozásra most gundelezés a válasz, de a politikusi kiváltságok kurzusokon és országhatárokon ívelnek át.

Az önkiszolgáló menza nem étterem. Az üzemi konyha kínálatában kisebb adagokat szolgálnak fel és az ételkínálat is korlátozott.

(a magyar Miniszterelnökség közleménye)

Az új szlogendivat, a Simicskától lízingelt O1G ellenzéki céltábláján most a Gundel étterem áll előkelő helyen, ami némileg megtévesztő, bár az ellenzéki kommunikáció saját szemszögéből teljesen érthetően nem a helyzet elmagyarázására, hanem minél idegborzolóbb beállítására törekszik. A kormányfő budai várba költözése után a hivatali menza üzemeltetését a Gundel név alatt természetesen nem a városligeti elitétterem végzi, értelemszerűen nem legendás hely sztárséfje főz a kormányapparátusra.

A Gundelnek van ugyanis catering üzletága is, amely nyilvános pályázaton nyerte el a megbízást. Ami tehát a márkanévnek valamikor jó, az most balszerencséjévé fordult, hiszen az alacsony árakon felháborodó laikus ellenzékiek és közemberek a luxusgasztronómiát azonosítják a menzai étkeztetéssel. Pedig az egyik kisüzem, a másik nagyipar.

Amely menza természetesen igen alacsony, nyomott árakon dolgozik, 1 eurós desszertekkel, 2,5 eurós napi menükkel. Igen ám, csakhogy a rendszerváltás óta a magyar parlament alagsori menzáján meg a képviselői irodaház büféjében mindig is ilyen árfekvés volt jellemző a képviselők, de ugyanígy minden dolgozó számára is. Tehát fordulat nem következett be, ha a legújabbkori demokráciatörténet szempontból böngésszük az egykori karmelita kolostor étlapját. Másképpen fogalmazva: 

Orbán Viktort nehéz lesz azzal legyőzni, hogy annyiért ebédel a Várban, amennyiért ellenzéke a parlamentben. 

Ha egyes ellenzékiek a menza-gate erejében bíznak, tévednek.

A politikai gasztronómiában elmélyedve végeztem egy gyors kísérletet: találni olyan minisztériumi étkezdét a budapesti Kossuth tér környékén is, ahol 3 eurós menüt ebédelhet nemcsak a kiváltságos hivatalnok, hanem az utcáról szabadon betérő éhes polgár is – akárcsak a bécsi kancellári hivatal ebédlőjében, ahova a főidőn túl bárki bemehet, s az árak igen barátságosak az osztrák éttermi szinthez képest. De találni 3–4 eurós céges éttermi menzát is a magyar főváros szívében, miként 4 eurós déli menüt az Andrássy útnál, felkapott bisztróban. Nem mondom, hogy általános árfekvés ez, de fellelhető.

A gundelezésből így aligha lehet sorosozás, ez a fegyver nem lesz olyan nagy hatóerejű ballisztikus politikai rakéta, mint az idős tőzsdecápa nevét pavlovi reflexként évekig kormánypárti szájakra venni. A menza-gate kommunikációs melléfogás, kétszeresen is: először a kormányzat sajtósai nem gondoltak az olcsó étlap kínálta ellenzéki célpontra, azután a támadók hitték azt, hogy ezzel komolyabb lyuk is üthető a várfalon. És ez akkor sincs így, ha feltételezhető: a kancellária hivatalnokelitjének biztosított kedvezményes ételárak veszteségeit a beszállító cég majd átformálja szép nyereséggé a jóval magasabban beárazott kormányzati rendezvények ételszállításain.

A probléma lényege más, hiszen nincs ez nagyon másképpen mondjuk az európai bürokraták intézményeiben sem, az Európai Parlament menzáján is simán meg lehet ebédelni brüsszelben rongyosnak számító 5–6 euróból. A kérdést szerte Európában sok helyen úgy lehetne vizsgálni, hogy a politikai elit milyen kedvezményekhez van szokva, milyeneket szokott kapni kormányok, parlamentek összetételétől függetlenül. 

Az olcsó menza és a piaci ár különbségeit ugyanis valaki kifizeti, az a valaki pedig nem más, mint az európai (magyar) polgár a maga adójából.

Hogy ez rendben van-e így? Erről már érdemes vitázni. A Marco Ferreri 1973-as filmklasszikusának címét címnek kölcsönvevő írásom konklúziója sem lehet más: az elitek ilyen-olyan ősi kiváltságainak sorsa demokráciákban mindig azon múlik, hogy az emberek, polgárok, szavazók mennyit és mit fogadnak el belőle hosszabb távon.