A mi szemétdombunk

Az európai közvéleményt és többé-kevésbé a nagypolitikát is olyannyira lefoglalja az iraki helyzet meg az amerikai külpolitika bírálata, hogy a saját szemétdombjáról hajlamos megfeledkezni. Mondjuk, a Balkánról, annak ellenére, hogy uniós vezetők elég gyakori vendégek a térségben, például Solana Koszovóban – de milyen eredménnyel?

Példaértékű a legutóbbi válság, amely ott robbant ki, ahol a legkevésbé várták, Szlovénia és Horvátország között. A történet egyszerű. Szlovén politikusok egy csoportja a két ország közötti vitatott határterületre lépett, s horvát rendőrök őrizetbe vették és állítólag bántalmazták is őket. Szlovénia természetesen felfújta az ügyet, megfenyegette Zágrábot: megvétózza, hogy Horvátországgal jövőre megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások. Az EU azt mondta, komolyan aggódik. Ljubljana pozíciói jobbak. Nemcsak EU-tag, a kelet-európaiak közül egyedüliként Szlovénia került fel az USA 27 országot tartalmazó vízummentességi listájára. A feszültség oka az említett incidensnél komolyabb: a Pirani-öböl. Szlovéniának egyedül innen van kijárása az Adriára, Horvátország, bár több száz kilométeres tengerpartja van, magának követeli a terület felét, ami elvágná a szlovén hozzáférést. Az 1991 óta húzódó vitában még nem körvonalazódik megoldás, de megtanulhattuk: a volt jugoszláv tagköztársaságok közötti legkisebb nézeteltérések is komoly válságba torkollhatnak.

Az afganisztáni háborúval, tehát lényegében 2001-ben elkezdődött az USA kivonulása a Balkánról, de az 1995-ös daytoni megállapodással, majd a koszovói háború levezénylésével „félig tiszta” helyzetet hagyott Európára a válságkezelést illetően. De ma csak azért nem dörögnek a fegyverek Boszniában és Koszovóban, mert ott vannak a nemzetközi erők. Négy évvel a Milosevics-rezsim bukása után Szerbiában hihetetlen mértékben előretörtek a szélsőséges erők – nem csak a vajdasági magyarverések miatt –, ami akkor is igaz, ha a tegnapelőtti Kostunica–Tadics-féle paktum életképesnek bizonyul. A hágai törvényszék, amelynek létrehozására az európaiak oly büszkék voltak, lassan három éve engedi, hogy Milosevics a tárgyalásokat bohózattá silányítsa. Bátorítás ez a hazai szélsőségeseknek: szinte mindent meg lehet úszni.

Egyetlen szerb demokratát tessék mutatni, akinek Koszovó hallatán nem nyílik ki a bicska a zsebében. Koszovó ma is lőporos hordó. Az EU-képviselők felszólították az ottani szerbeket, vegyenek részt az október végi parlamenti választáson. Ők nem akarnak, vezetőjük azt felelte, már nem hisznek egyetlen nemzetközi képviselőnek sem, most ők az albánok áldozatai. A márciusi zavargások megmutatták, mi lenne ott ENSZ-igazgatás, ENSZ-rendőrség, NATO-csapatok nélkül. És Koszovó státusának kérdését Európa vezetői jegelik, bár attól, hogy hallgatnak róla, még nem oldódik meg. Szerbia már sok kardcsörtető kijelentést tett arra az esetre, ha el akarnák tőle venni Koszovó ősi tartományt. A koszovói albánok is kötik az ebet a karóhoz: nincs az az erő, amely arra kényszerítheti őket, hogy Szerbiához tartozzanak, és őket is nagyon meg lehet érteni.

Ez itt a lecke. Válságkezelésből elégtelen. Párizsnak, Berlinnek talán igaza volt, amikor a múlt héten az ENSZ-ben bírálta, hogy az USA elbaltázta az iraki rendezést. Ha csak egyetlen bevált európai receptet mondtak volna, fel sem merülne a kérdés: miért kell mindig olyan messzire menni?