A mi problémáink

Az oroszok és Aszad nem akarják, hogy élve kijussunk innen. Annyira nem, hogy a holttesteink felett ünnepeltek Aleppó másik végében. De rendben van, ilyen az élet. Legalább tudjuk, hogy szabadok voltunk. Szabadságot akartunk. Semmi mást nem akartunk, csak szabadok lenni.

A mondatok egy angoltanártól származnak, a szíriai Aleppóból jelentkezett élőben a Twitteren, az ostromnak csúfolt, istent és embert nem ismerő mészárszék közepéből. Ahol korombeli fiatalok, nők és gyerekek halnak brutális halált, a tudósítók szerint annyi a holttest az utcákon, hogy nem győzik őket temetni. A videón, mely bejárta a világot, egy fiatalember beszél beletörődően a helyzetükről. Már nem is kétségbeesett. A kislányáért aggódik, nyilván rajongva szereti, gyakran ír róla a Twitteren. Aztán mintegy mentegetőzve hozzáteszi, ez van, ilyen az élet.

Kinézek a hét hónapos kislányomra a nappaliba. Épp most tanult meg kúszni-mászni, nyálkendővel a nyakában játszik Géza malaccal (Bóbita, Bóbita táncol, szárnyat igéz a malacra). Elmélyülten gügyög, majd észrevesz, és szélesen, fogatlanul elvigyorodik. Én meg, nagydarab, kopasz férfi létemre a sírás szélén egyensúlyozok. Igen, lehet, hogy egyesek szerint átkozott nemzetvesztő liberális zugfirkász, emberjogi szenteskedő, na meg fotelmoralista vagyok, és karácsony előtt az olvasottság növelése miatt játszok érzelgős húrokon. Csak hát az van, hogy az ilyen videókat nézve újra és újra eszembe jut, hogy mi Közép-Európában kollektív kognitív disszonanciában szenvedünk. Mert igen, vannak problémáink, nem is kicsik. Tudatosítom, hogy sokan adósságcsapdában vergődnek, rengetegen rettegnek a végrehajtótól, mások napi pár euróból kénytelenek túlélni. Nagyon sokan betegek, fiatalokat támad meg a rák és sok nyugdíjas félve számolgatja, ki tudja-e fizetni a gyógyszereit. Igen, tisztában vagyok ezzel, nap mint nap találkozom vele. Csakhogy a társadalmunk mindezek ellenére meglehetősen gazdag és szabad. A boltból elfogy a szalagmunkás egynapi bérébe kerülő Pick szalámi, mozdulni sem lehet a bevásárlóközpontokban, és nem kevés embernek jut a legújabb iPhone-ra. Ezt azonban nagyon nehéz beismerni, és itt lép fel az a bizonyos kognitív disszonancia. Ennek köszönhető, hogy bezárkózunk saját magunkba. Hiába tolul az arcunkba nap mint nap, inkább egy kézlegyintéssel elintézzük, hogy nem is olyan messze tőlünk háború tombol. Ezért petíciókat írunk az onnan menekülők ellen, és nem vagyunk hajlandók tudatosítani, hogy emberek milliói nem a jobb életért veszik nyakukba a világot, hanem egyszerűen csak az életért. Egyszerűen nem illik a világképünkbe.

S végül ennek köszönhető, hogy megengedjük Robert Ficónak vagy Orbán Viktornak, hogy szemrebbenés nélkül a politikai korrektség teljesen mellékes tényezőjének üzennek hadat, és ezzel igyekeznek legitimálni hatalmuk bebetonozását, vagy éppen elleplezni a korrupciós ügyeket, az uram-bátyám tempót. Ennek köszönhető, hogy olyan társadalomban élünk, ahol ember embernek farkasa lehet. És ha ezt leírni nemzetvesztő eretnekség, akkor bármikor vállalom a jelzőt.