A masinisztáról

Hiszen ha megállnak Bellegszencsén (Podhájska), akkor egy ilyen szolgáltatás (kegy?) a Pozsonyhoz közeli, 20 ezer lakosú fürdővárost is megillethetné. Szencet Szlovákia közúti logisztikai fővárosaként emlegetik, s illenék e rangjához, ha a helyi vasútállomáson az expresszeknek alapból nemcsak a dübörgését, hanem a fékcsikorgását is hallanánk. Egyébként a Pozsony–Párkány vonal több mint 170 éves történetében volt már példa ilyen elegánsabb megoldásra.

Tudom, többszörösen is romantikus elképzelés ez. Egyrészt mert a Párkány–Pozsony vonalon közlekedő vonatokon kívül újabb járatokat is beiktattak a Szenc és Pozsonyligetfalu közti szakaszon. Másrészt meg ne akarjak sokat, hiszen dél-szlovákiai peremetnikumunk területén ez a vidék még szinte elkényeztetettnek számít. Sok helyen végképp nem épült vasút, máshol ugyan lefektették a síneket, de fel is szedték, amott még megvannak, ám nincs rajtuk közlekedés, s ha mégis vonatok kolbászolnak el valamelyik városunkig, hogy utasaik eljussanak a leépítendő helyi kórházig vagy valamelyik hivatal kihelyezett részlegéig, késéssel teszik meg az utat, rossz a csatlakozás, lepukkantak a várótermek. Röviden: kupé helyett kupi.

Már az félsiker, ha elöl ül egy masiniszta. Egy teljes parlamenti frakció minden ötletelő reformjánál jobban örülhetünk annak, ha egyáltalán van mozdonyvezető, mert akkor legalább elindítják (és a kiszolgáltatottabb helyeken is megállítják) a szerelvényeket, azaz nem törlik a járatokat egy laza irodai csuklómozdulattal úgy, hogy erről rosszabb esetben csak valamelyik netes felületükön tájékoztatják a nagyérdeműt. Az emberek ilyen esetben jogos dühüket igaztalanul a hierarchia alsóbb fokán álló, de „elérhető” kalauzon töltik ki. Előbújnak a vasúti utasellátók terminátorai, a maszk nélküli, igazságosztó krumplifejű Sisa Pisták, akik miatt már a másodosztály sem másodosztály.

Persze, nincs új a Nap alatt! „Mi, dolgozók igen sokan járunk be Szencről, de ezen a vonalon a vonatok fűtetlenek, piszkosak, világítás nincs, az esti járatok késnek. Ebben az irányban kellene valamit tenni, hogy a dolgozók rendes, tiszta és kivilágított vagonokban tehessék meg otthonukból a munkahelyükre és vissza az utat. Ugyanez áll a csallóközi vonalra is” – közli 1950. január 29-i számában az Új Szó Molnár Vilmos szenci lakos nyilatkozatát. Természetesen koronként és régiónként voltak, vannak a leírtnál lényegesen jobb állapotok is, de három évtizeddel a rendszerváltozás után nem ott kellene tartanunk, ahol tolatunk. Mintha tájainkon a mindenkori állam örökösen finoman húzná a vészféket, hadd csikorogjon a gépezet, őrlődjenek az utasok és a vasutasok idegei.

A pártegyesítésről és az azt megelőző közgyűlésekről olvasok éppen, amikor megrekedt vonatunk belső hangszórójába belerecsegi a kalauz (csak szlovákul), hogy itt szálljunk át arra a bennünket előző gyorsra, amelyre egyébként csak Pozsonyban kellene átpattannunk.

S míg perdülök a gyorsvonatra, eszembe jut, hogy a szenci állomásról utazott a budapesti országgyűlési tanácskozásokra gróf Apponyi Albert, s hogy az első republika idején a csehszlovákiai magyar pártok is rendszerint nagyobb vasúti gócpontokban tartották a komolyabb rendezvényeiket, mert oda egyszerűbben jutottak el a résztvevők. Már robog velem az expressz, amikor újabb részt csatolok asszociációim szerelvényéhez: a párt valamelyik peremvidéki kongresszusára vonatokkal kellene utaztatni a küldötteket, hogy a csak autóval kampányolók is érezzék a tömegközlekedő választó perspektíváját. A jegyük lehetne a közgyűlési szavazócédulájuk, a választó meg a kalauz. Persze, az sem árt, ha van egy jó masiniszta.