A magyar identitásról

Szinte mindenkinek van olyan tapasztalata, hogy a környezetében élő magyarok gyermekei, unokái szlovák alapiskolába járnak és/vagy szlovák társat választanak, s ez az esetek többségében oda vezet, hogy fokozatosan megkopik a magyar identitásuk. Annak ellenére, hogy egy részük véleményeiben még magyar, tetteiben már nem az. Például fontosnak tartják, hogy a magyar kisgyerek magyar alapiskolába járjon, s azzal is egyetértenek, hogy ez egyrészt azért jó, mert megerősödnek a magyar gyökerei, másrészt sokkal könnyebb neki magyar nyelven tanulni. Ugyanakkor tetteikkel mindennek ellentmondanak, mivel a saját gyerekeiket többnyire szlovák iskolába íratják. Közben ezeknek a gyerekeknek egy része nem is tud szlovákul, mert az említett jelenség nemcsak nemzetiségileg vegyes családokra jellemző, hanem részben olyanokra is, ahol mindkét szülő magyar és otthon magyarul beszélnek. Mindezt nemcsak saját tapasztalatommal, hanem adatokkal is tudom bizonyítani, ami nem okoz örömöt, de a valóságot nem lehet letagadni, akkor sem, ha nem felel meg a kutató szájízének. Persze ismerem a szülők érveit is, tudom, hogy sokan nem tudnak megbirkózni a „magyarként élni Szlovákiában” érzésével, amely különösen ijesztővé tud válni, amikor gátlástalan politikusok előhúzzák a magyarkártyát, vagyis szinte mindig. De nagy szerepet játszik a kényelem is. Én nem ítélek el senkit, nincs is ehhez jogom, de érzéseim nekem is vannak, s fájó dolog látni ezt a folyamatot.

Vannak azonban kellemes meglepetések is. Néhány hete levelet kaptam egy külföldön élő édesanyától. Ő szlovákiai magyar, a férje francia. Két kamasz lányuk van, gyönyörűen zongoráznak. „A gyermekeimnek megfogantatásuk óta átadtam egy univerzális nyelvet, a zene nyelvét. A terhességem alatt minden nap egy Mozart-darabot játszottam el nekik” – írja az anyuka, ugyanakkor „szlovákiai magyarként kötelességemnek tartottam, hogy megtanítsam gyermekeimmel az anyanyelvem, a magyart, és hogy a szlovákot is elsajátítsák egy bizonyos szinten. Az, hogy az ember identitástudata megmaradjon és kiálljon mellette, nyugaton, messzemenően sokszoros energiabefektetés, főleg, ha a másik szülő, az apa francia, és nincs nagyszülői segítség”. Egyébként nem csupán valamiféle magyar mökögésről van szó. A lányok olyan szinten tudnak magyarul, hogy verseket és meséket is képesek írni (olvastam néhányat, nem is akármilyenek). Emellett beszélik a francia és flamand nyelvet, mostani iskolájukban pedig az angol, német és latin nyelveket tanulják. S mindketten tudják, „hogy az anyanyelvük magyar, annak ellenére, hogy az iskolában a francia és az angol dominál”, fejezi be a levelet édesanyjuk.

Mi ebből a tanulság? Nagyon sok minden. Leginkább az, hogy akinek van önbecsülése, az felvállalja a sokszoros energiabefektetést. Persze valaki mondhatja, hogy ezt külföldön könnyebb megtenni, mint Szlovákiában, de azt gondolom, hogy ez az anyuka mindezeket idehaza is megtette volna. Mint ahogyan megteszi számtalan szlovákiai magyar szülő, akiknek úgyszintén – legalább időről időre – vannak ijesztő érzéseik, de van önbecsülésük és önérzetük is. S fontos, hogy ezt a gyermek megtapasztalja, mint ahogyan azt is fontos megértenie, hogy a magyarsága nem gátolja őt az érvényesülésben, abban, hogy az életben sikeres legyen.

Elmeséltem ezt a levelet valakinek. Megkérdezte, hogy ha valaki magyar marad, akkor olcsóbb lesz-e a kenyér. Hm. Nem lesz olcsóbb. De nem csak kenyérrel él az ember.