A küldetéstudat forrásai

Alighanem önkéntelenül is felmerül a kérdés – főként a Selye János Egyetem padsoraiba beülő hallgatók körében: ki is volt valójában e név viselője, s e losonci gimnáziumhoz kapcsolódó személyiség hogyan is hozható összefüggésbe a 21. századi ambíciókat tápláló komáromi felsőfokú tanintézmény indulásával?!

A válaszadáshoz vagy legalábbis a magyarázatkereséshez némi eligazítással szolgálhat Szalatnai Rezsőnek az Irodalmi Szemle hasábjain 1969-ben megjelent nemes veretű visszemlékező írása. A szerző az államfordulat után Szakolcán, szlovákul végezte a gimnázium felső osztályait akkor, amikor a 19. század végén Losoncra került Scherer Lajos ottani, majd két évtizedes tanári tevékenységgel maga mögött a „Slovenské štátne reformné gymnázium, Lučenec” feliratú körbélyegzőt használó középiskola magyar nyelvű tagozatán kapott szerződéses tanári állást. Szalatnai leírja, hogy Szakolcán a diákok közül páran fogadalmat tettek: titokban magyarul is elvégzik a gimnáziumot, megszerzik a magyar tankönyveket, s hetente egymásnak mondják fel a verseket és a tananyagot. A szinte összeesküvésszerű összejöveteleken ott munkált a „hegyeket megmozgató hit, nemes lángolás az anyanyelvért”. A kis csapat a pozsonyi Híradóban megjelent apró betűs hírből szerzett tudomást arról, hogy Losoncon A Mi Lapunk címmel igazi diáklap jelenik meg, melyet Scherer Lajos tanár úr szerkeszt. A távoli város úgy tűnt fel számukra, mint a megújhodás „meleg fészke”. A losonci Madách utcai földszintes házban, munka után, késő éjjeleken át szerkesztett lap „egyszerre zengeni kezdett”, utat nyitott „annak az új hangnak, annak az emberségesebb magyar magatartásunknak, mely a szlovákiai magyar fiatalságban hónapról hónapra erősbödött. Iskolai önképzőkörökben, cserkészcsapatokban forrongó áramlat keletkezett: Ady, Móricz és Szabó Dezső olvasása hozta létre. Az ifjúság megtelt a magyar sors lírájával s a társadalom romantikusan idézett realista kérdéseivel” – elevenítette fel a kor hangulatát majd fél évszázad távlatából Szalatnai Rezső.

Scherer Lajos a szlovákiai magyar cserkészek főparancsnoka lett, igyekezve keretet teremteni a kisebbségi magyar középiskolások és egyetemisták közös szervezkedése számára. A Mi Lapunk ugyanis mágnesként vonzotta magához a csehszlovákiai egyetemekre felkerült diákokat, akik a kamaszkoron túllépve, gyarapodó élettapasztalataikat és ismereteiket a folyóirat hasábjain adták át a felnövekvő középiskolás nemzedéknek, s a cserkészmozgalomban társadalmi célok felé irányították érdeklődésüket. Talán azt is mondhatnánk, A Mi Lapunk felért egy, a kisebbségi közösségszolgálatra felkészítő szellemi fórummal, mely – ismét csak Szalatnai szerint – Scherer Lajossal az élen a „kisebbségi küldetéstudat gyakorlati irányítójává” vált. A folyóirat és a körülötte kialakult szellemi pezsgés olyan egyéniségek kibontakozását segítette elő, akik méltán tekinthetők a szárnyait bontogató Selye János Egyetem szellemi elődjeinek. Scherer Lajos unokája, Vágás István mérnök a nagyapjáról és A Mi Lapunkról írt, Szegeden 1994-ben megjelent könyvecskéjében – melyet Turczel Lajos tanár úr rendkívül hasznos, adatfeltáró kiadványnak minősített – neveket felsorakoztatva megállapítja azokról, akik a II. világháború után kerültek Magyarországon rosszabb avagy jobb sorba, hogy a szlovákiai magyar kisebbség körében szerzett tudásukat nem vehették el tőlük, újrakezdhették életüket. Alighanem helytállóbb lenne azt hangsúlyozni, hogy ezt a tudást és tudásátadást az anyaországban teljesíthették ki. Egyetemi tanszékvezető lett az a Krammer Jenő, aki érsek-újvári francia szakos gimnáziumi tanárként saját generációját elemző, Budapesten megjelent könyvet írt „A szlovákiai magyar serdülők lelkivilága” címmel. Egyetemi tanári képesítést ért el Dobossy László, Sziklay László és Kolozsvárott Balogh Edgár, Kossuth-díjat kapott a történész Kovács Endre, s a rendszer nem hallgathatta el a félreállított Jócsik Lajos tudományos munkásságát, és 1956 után az akkori NSZK-beli reutlingeni pedagógia főiskolán helyezkedett el Peéry Rezső. S ne felejtsük el azokat, akik a középiskolai oktatásban horgonyoztak le még a két háború közötti Cseh-szlovákiában, mert akkoriban egyik-másik gimnázium kisebbfajta tudományos műhelynek is számított, többtucatnyi tanár folytatott tudományos kutatást.

Örvendetes, hogy a Selye János Egyetem kezdettől fogva gyakorlati irányú, a középiskolákkal kiépített szoros kapcsolatokra támaszkodó képzést kíván folytatni. Hiszen a középiskolai diákállomány felkészültsége meghatározóan közrejátszik az egyetemi oktatás színvonalának alakulásában is. Nyilvánvaló, hogy a kapcsolatfenntartás olyan eleven kölcsönhatást teremthet, mely nagyban elősegíti az előrelépést, a színvonalemelkedést. De ne feledjük, az adott helyzet kényszerűségeihez alkalmazkodó magatartás könnyen visszahúzó erővé is válhat. Elég csak arra gondolni, hogy irodalmi berkeinkben olykor még most is kísért az egykor elkerülhetetlen „kicsiny, de miénk” szemlélet új keletű megideologizálása. Igaz, a fellegjárás is visszájára fordulhat. Ez húzódott meg ugyanis A Mi Lapunk körül kialakult ellentéteknek, s végül 1932-ben a folyóirat tízéves fennálása utáni megszűnésének hátterében is. A Mi Lapunk szellemi közegében lendületet kapott Sarló mozgalom radikalizmusát a többség nem volt képes követni, s a sarlósok élgárdája a kommunista mozgalomhoz csatlakozva az önfelszámolás útjára lépett. Persze a „Sarló túlnövése” elsősorban eszmei indíttatású volt. A malomkövek között őrlődő Scherer Lajos még a lap végnapjaiban is a kiegyensúlyozással próbálkozott: „Szabadjára gondolkozhatik mindenki és alkothat magának világmagyarázást a tehetsége szerint, de a munka: a magyarság, a cél: az emberiség, az erő: a szeretet, az út: az Isten.” Szinte lenyűgöző ez a bibói szemlélet előképének tekinthető credo, mely egybekovácsolja a nemzeti, a keresztény-konzervatív, liberális és szocialista értékrend közös hozadékait.

Nem valószínű, hogy az új egyetem el akarna térni az ilyesfajta szinkretizmustól. Csáky Pál politikusi felelősségérzettől vezérelve utasított el mindennemű politikai beavatkozást az egyetem ügyeibe. Az új felsőfokú magyar intézmény jogos és szükségszerű, A Mi Lapunk hagyományaiban ösztönzésre lelő küldetéstudata azonban könnyen kizárólagossági törekvéseknek is táptalajt adhat. A Selye János Egyetemre mint szlovákiai magyar alma materre és egyben kiröppentő fészekre vár a különböző helyeken és közegekben pályára készülő szlovákiai magyar diákok átal szerzett szellemi értékek integrálása is. Ez viszont nem azonos a már létező intézmények beolvasztásával, ami szembe találhatja magát nemcsak kisebbségi-közösségi dimenziókban, hanem azok alkotóelemeiben is a Gáll Ernő-i „sajátosság méltóságával”. Márpedig a folytonosságot biztosító elvek bárminemű, akárcsak megkerülése is súlyos következményekkel járhat. Talán erre figyelmeztet az egyetem névadója is. A 16 éves Selye Jánosnak a Mi Lapunk hasábjain megjelent egy feltűnést keltő elbeszélésfordítása, Prosper Mérimée „Az áruló” című korzikai banditatörténete. A cselekmény arról szól, hogy az apa megöli tízéves fiát, mert az elárulta egy menekülő rabló rejtekhelyét. Némi fantáziával elképzelhető, hogy a kamaszt olyan erkölcsi kérdések foglalkoztatták, melyek megingása és összezavarodása a mai globalizált, magatartásokat könnyen önmaguk ellentétébe fordító világában viszonylagossá tehetik a legszentebb alapértékeket is.