A kocka el van vetve

Bush nevéhez aligha fűződik majd ilyen caesari mondás, de az vitathatatlan, hogy a Szaddámnak adott ultimátumával ő is Rubicont lépett át. S alakuljon bárhogyan is a bagdadi csata, csütörtök hajnaltól a világpolitikában is új korszak kezdődik. Amerika elnöke feljogosította magát a megelőző háborúra, s az új Bush-doktrína bizonyosan meghatározza majd az elkövetkező évtizedeket.

Valójában persze már a koszovói háború is jószerivel egyoldalú volt, hiszen – az orosz vétófenyegetés okán – BT-felhatalmazás nélkül avatkoztak be, ám a NATO jóváhagyása és a partneri noszogatás folytán Amerika korántsem maradt ennyire magányos. Most még legfőbb szövetségesének is hazai közvéleménye ellenében kellett mögé felsorakoznia, s a keddi Guardianben Bush elődjének, Clintonnak kell megvédenie a brit háborgóktól barátját, Blairt. Az exelnök pedig, híven legendás középutas lényéhez, azon sopánkodik, miért is nem támogatták a franciák és az oroszok az angol BT-javaslatot, ami egyhangúvá tette volna ismét a Bagdadnak szánt ultimátumot. Talán így elkerülhettük volna a háborút, mivel Szaddám sem hihette volna, hogy – ezúttal is kihasználva a nagyhatalmi ellentéteket – megint megúszhatja.

Késő bánat. S talán egy percig sem volt igazi esély az eltérő felfogások egybehangolására. Az amerikaiak és a franciák már a – még egyhangúlag megszavazott – őszi BT-döntést is eleve másként értelmezték. Sejthetően mindketten alibiként. Bushnak a háborús előkészületek, a csapatfelvonulás igazolásához kellett, Chiracnak éppen ellenkezőleg, a harcok vég nélküli halogatásához szükségeltettek az ellenőrök.

Valószínűleg a The New York Times ama publicistájának lehet igaza, aki azt gyanítja, hogy a Bush-kormány héjái mit sem bánják a diplomáciai fiaskót, mert ők nem is akarták a BT fügefalevelét, s netán magát a világszervezetet is a pokolba kívánják. Hiszen a Washington Post szemleírója is úgy véli, ez az elnök legkésőbb a tragikus szeptember 11-e utáni napokban kipécézte magának Szaddámot, „ha nem előbb”.

Miből következően az elmúlt fél év olykor ádáznak tűnő diplomáciai kötélhúzása, sőt maga az iraki háború is csupán alibikeresés: a történelemben páratlan katonai előnyre szert tevő Amerika – okkal sejtve és szeptember 11-e óta meg is ismerve az új század veszedelmeit – szabadulna az előző korszak intézményi kötelmeitől. Tehát Bush nemcsak Irakot készül „átrendezni”, hanem a világpolitika egészét, ezért előzte meg a Szaddámnak szólót az Amerika partnereihez intézett ultimátum. Ez a Rubicont átlépő Caesar sem áll meg Rómáig.

S egy nappal az ultimátum lejárta előtt paradox módon azoknak is érdekük, hogy Bush megnyerje és méghozzá mihamarabb a bagdadi csatát, akik nem annyira a háborútól tartanak, mint a békétől, a korábban sokat emlegetett, de most valóban bekövetkező Pax Americanától. Attól, hogy sikere esetén Bush végleg „fékezhetetlenné” válik.

E félelem nem alaptalan, s az elnök környezetének hangadói adtak is okot a gyanakvásra. Ám mégsem volna szabad feledni, hogy Amerika demokratikus ország, ahol a politikai inga hagyományosan visszalendül. A Bush-csapat most Clintonék „puhányságát” kívánja kiigazítani, ahogy azok meg a reagani keménységet puhították. S a hivatásos hadsereg önkorlátozás nélküli bevetésével végleg feledtetni a besorozottakkal megvívott vietnami háború traumáját. Amerikát történelmében példátlan támadás érte, s ezért szabad kezet akar kapni, akár szövetségeseitől is. Világpolitikai partnerei pedig most beláthatták, hogy együttvéve sem képesek a korábbi korszak kordájában tartani e Caesart, mert – hogy stílszerűek maradjunk – vele csakis a washingtoni szenátusban, tágabban az amerikai közéletben lehet elbánni. S ott azért számon kérték tőle legalább a látszatot, de a kedd hajnali beszéd hivatkozásai a korábbi BT-döntésekre is arról árulkodnak, hogy egy nagy demokrácia elnöke bár diktálhat a világnak, semmiképpen sem viselkedhet diktátorként, bármennyire nyűgnek érzi is a kereteket. Kár volna tehát eltúlozni az aggodalmakat e Pax Americana okán, ha élünk is a gyanúperrel, hogy Bush nagyobb ördögöt fabrikált Szaddámból, mint amilyen az valójában. Ezt jelzi az is, hogy szívesen hagynák futni, s vonultatnák be békemenetben a sereget Bagdadba. Meglehet, a Pentagon egyes tábornokai sajnálnák a hadtörténelem legnagyobb „tűzijátékának” kihagyását, ám Bush szavaiból kiderült, hogy neki most mindennél többet érne, látványos igazolást (és a szövetségesek pótlólagos felzárkózási rohamát) hozna a felszabadulásukat ünneplő irakiak látványa. El is árasztják már hetek óta elektronikus üzenetekkel a bagdadi főkatonákat: nekik még inkább biztosítanák a szabad elvonulást, mint vezérüknek. Ezért is vonták olyan szűkre a háborús bűnösök körét: az odahaza korlátlan kegyelmi jogkörű elnök kész azt kiterjeszteni a meghódítandó országra is. S hogy Bush korántsem vakon és süketen (bár talán a kockázatokat alábecsülve) vág bele a háborúba, arról izraeli–palesztin béketervének időzítése is tanúskodik. Mindössze megfordította az európaiak által ajánlott sorrendet, s előbb kiiktatja Szaddámot a közel-keleti képletből, amivel talán tényleg képes megoldani azt. S akik pontosan attól rettegnek most, hogy Bushnak semmit sem sikerül rendeznie, de mindent összekutyul (nagyhatalmi viszonyokat, arab világot), azok szurkolhatnak a leginkább az általuk nem kívánt amerikai vállalkozás diadaláért. Hogy ne csak az igazi ördögöt sikerüljön kifüstölni, hanem a falra festettek se elevenedjenek meg. Mivel a kocka valóban el van vetve, a Kasszandrák mostantól kíméljenek!

A szerző hírlapíró