A kétségbevont forradalom

Divat lett mostanság a nyolcvankilences forradalmat szidni. Persze, az eufória múltával megtapasztaltuk a rendszerváltás minden kínját, a jócskán megkésett reformok felemás véghezvitelét, a folyamatos tűzoltásokat most is a bőrünkön érezzük. Ám erről a legkevésbé tehet ‘89 novembere. Annak a végtelenül bunkó, a világtól elzárt és minden önálló gondolatot üldöző szánalmas gerontokráciának meg kellett dőlnie. Nemzedékek leledztek a soha fel nem növés kollektivista posványában, állam atya mindenható, pátyolgató és pofozó keze alatt, egy olyan ideológia mentén, ami egy Sztálin, egy Gottwald idején bizonyította be par excellence önmagáról azt, hogy vegytiszta cinizmus, tömeghülyítés és terror. November épp azzal teljesítette be történelmi küldetését, hogy helyet és teret biztosított a demokratikus fejlődésnek. Ám Csehszlovákia szétválását, a nacionalizmus törvényszerű megerősödését, az évekig halogatott reformokat, a privatizációnak nevezett rablást, a Mečiar-korszak tobzódásait kéretik nem a forradalom számlájára írni. Mert az az igazság: a társadalom elenyésző része képes csak a mai napig felmérni, mit kell személy szerint is tennie ahhoz, hogy élhető államban éljünk. A korrupt és lassú hivatalnokokat, a megélhetési politikusokat, az emberi méltóságban, erkölcsben ‘89 üzenetét máig prostituáló üres és pénzhajhász percemberkék dáridóját magunknak is köszönhetjük. Igaz, ‘89 óta a kormányok szinte kivétel nélkül rövid távon kísérletezgettek a lakossággal, s minden mocska ellenére csak a legutóbbi kormányváltás adott némi reményt arra, hogy hosszú távon is érvényes modellt valósítson meg, és érvényes válaszokat adjon a fénysebességgel változó világ kihívásaira. Az viszont a politikusok bűne, hogy mostanáig a reformok kérdése másodrendű volt, mert erősebbnek bizonyult a zsíros vályú és a saját zseb tömésének igézete. Mint ahogy az is a politikusok bűne: a nemzeti önmeghatározás paradigmájában szinte naponta kokettálnak a szélsőséggel, a kizárólagos eszmékkel, az egyház és az állam mindenhatóságával, az először ütni, aztán gondolkodni – kényelmes módszerével. Nem a múltat kell újrateremteni. De nem lehet vakon, kritikátlanul, agitpropos lihegéssel jövőt hazudni és erőszakolni sem. Egyértelmű és mindenkire vonatkozó játékszabályok kellenek, hogy a kisember is naponta számon tudja kérni: vajon választott képviselői miként gazdálkodnak ‘89 szellemi, anyagi örökségével.