A jóság mértéke

Az a sanda gyanúm, hogy rossz pszichoteszt-alany lennék, és lelkibeteg-alanyként sem felelnék meg az előírásoknak, pontosabban, nem férnék bele hivatalos betegséglistákba. Rám ugyanis nem érvényes annak a brit pszichológusnőnek a tézise, aki állítja, hogy a Mikulásban való hit jót tesz a gyerek morális fejlődésének. Véleménye szerint, ha az apróságokban él a Mikulás-legenda, könnyebben tudnak különbséget tenni a jó és rossz között, mivelhogy a Télapó is felismeri a rossz és a jó gyereket.

Hú, de élt bennem a Mikulás-legenda, hú, de vártam a Télapót: ahogy megjöttem az iskolából, mondani se kellett, nagy elszánással nekiláttam a csizmaglancolásnak. Engem nem kellett noszogatni, mert hát jóravaló, szófogadó gyerek voltam. Mindent megtettem, hogy csizmám megtetsszen és megfeleljen a Télapónak, s azzal a reménnyel hajtottam tudatlan kis kobakomat a lúdpehelyből púposra tömött kispárnámra, hogy reggelre két-három számmal nagyobb, lehetőleg feneketlen rámáscsizmát találok az én agyonkoptatott, csámpásra gyúrt lábbelim helyén, teletömve a déligyümölcsök királyával, illatos naranccsal, amerikai földimogyoróval s minden jóval.

Másnap aztán lelki szemeimből megindultak a patakok, olyan fájdalmas volt megtudni, hogy ennek vagy annak az osztálytársamnak három narancscsal többet juttatott a Télapó. Az egészben nem is az a három narancs fájt, ami egyébként is savanyú volt, összehúzta a szám, kirázott tőle a hideg... szóval csupa kellemetlen kulináris élményt hozott magával, hanem az cseszte a csőrömet: hogy a fenébe van akkor ez a Télapóval. Hétördög volt az egyik gyerektársam, sorozatmenetre állított három kalasnyikovval nem lehetett volna lenyugtatni, pusztult körülötte minden, csupa Karthágó termett lépte nyomán, magaviseletét csak ezeregyes érdemjegy-skálában lehetett minősíteni, csizmájában reggelre mégsem virgács, hanem tejjel-mézzel folyó Kánaán termett. Pedig én úgy igyekeztem egész évben, hogy jobban nem lehetett: ahova tettek, ott maradtam, ahova küldtek, oda mentem, amit mondtak, azt cselekedtem, ha ütöttek, tűrtem, ha aláztak, viseltem, csak hogy makulátlanul jó legyek. S mindezt azért, hogy bőséges legyen a Mikulás, gazdag a Jézuska, és virgácsnélküliek legyenek az ünnepek. Nekem ugyanis ez mérce volt: a jóság mértéke. De mert úgy éreztem, ezt a mértékegységet igencsak elfuserálták, az én morálomnak nem tett jót a legenda. Az én esetemben tévedett a Télapó: belém látva nem tudta pontosan, milyen magaviseletű egyénke vagyok. És rosszul osztott.