A helyzet mélysége

Megy, mendegél az ember, és óhatatlanul belebotlik a sánta kutyába. Rugdalná félre, de a sánta kutya azt súgja: fogjál meg. Hát nem eresztik egymást. A sánta kutyát – a Gyűrűk Ura mintájára – nevezhetnénk például SZMÉ-nek. Azaz: szlovákiai magyar életnek. De nevezhetnénk például különösen veszélyeztetett régiónak is. Ilyen mondjuk az Ipoly mente, benne Ipolybaloggal, amelynek több mint 800 lakosa van, és ahol igen lelkes és tehetséges emberek élnek. Nagyon erősek a hitükben, ám ezzel együtt nagyon elesettek (bár ezt sejthetően kikérnék maguknak), hiszen munkahely se közel, se távol. Az egész Ipoly mentén, ahol átlagban 35 százalékos a munkanélküliség, talpon maradt vagy öt-hat szövetkezet és semennyi ipar, lévén, hogy soha nem is volt. Még a közeli bányák is úgy döntöttek, hogy bezárják magukat, mert minek az a nagy flanc. Aki mindenáron nem akar éhen halni, az felkerekedik és megy a magyarországi üzemekbe, ahol kisebb bérért mint az őslakosok, de dolgozhat. Pestig, Dorogig járnak a buszok hajnalban, délután, este. A „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” módosult menetrendje: nyolc óra munka, négy óra utazás – a többi ennek a függvénye. Az embernek a sánta kutyával való viaskodása közben eszébe jutnak a kulturális minisztérium főosztályvezetője, Dohányos Róbert által mondottak, hogy tudniillik a kisebbségi élő kultúra támogatására szánt összegek elosztásában az egyik legfontosabb szempont idén a hátrányos helyzet volt. Ami dicsérendő, és rendjén való. Csak éppen nem egészen igaz. Hiszen a sánta kutya azt is elárulja, hogy van Ipolybalogon egy Szent Korona nevű egyházi kórus. Csupaszív fiatal emberek alkotják, akik az utóbbi években olyan dicsőséget szereztek kis falujuknak, amelyet a nagy, profi kórusok is megirigyelhetnének. Az ezüstkoszorús kórus többek közt énekelt a Vatikánban, és nemcsak úgy, turisták csellengésének idején, hanem szentmisén, vagy ezüstérmet nyert egy nagy nemzetközi kórustalálkozón, ahol 700 fellépő mérte össze tudását. A kórus az idén is kért támogatást, hiszen minden évben pályáztak és kaptak is valamicskét, legalább autóbuszköltségre, hamuba sült pogácsára az utazáshoz. Idén azonban a Hivatal mellett működő héttagú szakmai testület úgy gondolta, egy centet sem érdemelnek. Pedig, mondá a főosztályvezető, most kétszer annyi jutott élő kultúrára. A Szent Korona Kórus e nyáron éppen Franciaországba készül több fellépésre, és ha a mindenható is kegyes lesz hozzájuk, talán a Notre Dame-ban is felcsendül az ipolybalogiak éneke. Csak egyet nem értenek ezek a nagyon lelkes, nagyon tehetséges fiatalok, s velük együtt én sem: miért van az, hogy a kegyes Hivatal korifeusai a kisebbségi kultúra támogatására szánt keretből idén egy árva centet sem szavaztak meg nekik? Ennek két oka lehet: vagy nem tudnak róluk, vagy úgy gondolták, hogy Nógrád, az Ipoly mente nem hátrányos helyzetű vidék. Lehet még egy ok: a kurátorok nem álltak a helyzet magaslatán, hanem a helyzet mélységében csücsültek.