A gyomor mélységei

Harmadikos gimnazista korunkban olyan szerencsénk volt, hogy elvittek bennünket egy – ahogy mi mondtuk – iskolai exkurzióra, egy „élő” biológiaórára. Na, nem a botanikus kertbe, ahova a legtöbb tanulmányutat szervezték. Annál sokkal exkluzívabb helyre. Az orvosi egyetem kórbonctani tanszékére. Egy igazi boncolásra. Kiváló bulinak ígérkezett, már jó előre ugrattuk egymást, hogy hányan alélunk majd el, hányunkat kell felmosni... Az anatómiai boncterembe lépve – a szokatlan környezettől és helyzettől – megemelkedett az ember pulzusszáma, meg a gyomra is, látva, hogy az egyik medikus a boncasztalok között tejfölt kanalazgat, s jóízűen harapja hozzá a kiflit. A formalinban tárolt tetemeket nézve az foglalkoztatott, vajon hova lesz az élet, hova fut ki az ember testéből. Na, de a boncolás!... Amikor a fehér köpenyes hölgy a boncasztalon előkészített „előreboncolt” tetemet szétszedte, mint Jancsika az ólajtót, az egészen más élmény volt, mint amikor mi „beleztük ki”, belső szerveire bontva a biológiai segédeszközként használt kaucsukembert a biológiateremben. A mai napig hálás vagyok annak a tanárnőnknek, aki elintézte a kirándulást, s így beleláthattam az emberbe, az emberi testbe, s megtudhattam valamit abból, milyen bonyolult szerkezet vagyok. De hálás lennék, ha valaki ugyanúgy lehetővé tenné, hogy belelássak az emberi lélekbe is. Hogy megérthetném, valaki miért képes bármire. A hozzám hasonló elfuserált névtelenek nevelési szlogenje az volt annak idején, hogy: „A szocialista haza építésére és védelmére légy kész! Mindig kész!” De megtörtént a nemzedékváltás, s a mai egynevű, csak keresztnevükön vagy „művésznevükön” ismert ifjakat és ifjú lányokat arra nevelik, hogy a hírnévért, a címlapon, a médiában való jelenlétért, a tizenöt perces sztárságért, a tiszavirág-életű felbukkanásért és esetleges pénznyereményért mindenre legyenek képesek és készek. Mindig készek. ĺgy lehet, hogy a képernyőn való szerepléshez az esztétikai mércét megütő szép, gusztusos fiatalembereket arra tudnak rábírni, hogy csupán a szájuk igénybevételével eleven marhaszemeket válogassanak ki csúszó-kúszó kukacok közül.

S ha ez még mindig nem az ember mint olyan – mint főemlős, mint faj – önmagából való kifordítása, akkor van ennél magasabb tét is. A résztvevőknek egy semmibe meredő marhaszemet meg is kell enniük. A kamera előtt elmajszolniuk. És ők megteszik... Hogy mi mindent bevesz az ember gyomra!?