A gútai eset

Mit tudunk? Van egy kisváros, ahol négy alapiskola működik, ebből három magyar. Két önkormányzati, egy egyházi. A két városi fenntartású magyar iskola között nagy egyenlőtlenségek vannak, ugyanis az egyikbe nagy számban járnak szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek, ezért sok szülő a másik iskolát preferálja. (Arról nem is beszélve, hogy az egyházi iskola a maga 1,8 millió eurós magyarországi támogatásával elszívó hatással van a két önkormányzati iskolára, de ez a történetnek egy egészen más dimenziója, amely a magyarországi oktatáspolitika hatásait illeti, ezért ezt most hanyagoljuk. Ám az ügy szempontjából a kérdés egyáltalán nem mellékes…) Szóval. A tanév kezdete előtt már az a veszély áll fenn, hogy az egyik iskolában nem is tudnak első osztályt nyitni, mert nincs elég kisdiák. Mivel a község demográfiai mutatói évek óta kedvezőtlenek, az önkormányzat készíttet egy tanulmányt a gútai magyar iskolaügy fenntarthatóságáról, amiből az derül ki, hogy a két városi fenntartású magyar iskola összevonása a legelfogadhatóbb megoldás. Ezek után érthető, hogy a polgármester és a képviselő-testület többsége ezt a lépést preferálja, s meg is születik a döntés. Mi történik ezután? Megszólal a vészcsengő. Bezárnak egy magyar iskolát!!! Ez aktivizálja a két magyar pártot, központilag, egymást túllicitálva kezdenek el tiltakozni a képviselő-testület, s az egyébként MKP-s polgármester döntése ellen. S az érvek? Két magyar iskola több mint egy, illetve, a gútai eset precedenst teremthet, más települések is követhetik a példát. Polgármester szőnyegre, fejmosás a pártközpontban, majd a bejelentés: mégsem írja alá az összevonásról szóló döntést. Most pedig úgy néz ki, mindenki boldog, a pártoktól a petíciót aláíró szülőkig, marad a két magyar iskola, a probléma megoldva. Pedig dehogy van megoldva! Csak megint a homokba dugtuk a fejünket, és senki sem meri nevén nevezni a gyereket. Merthogy a probléma az, hogy kevés a gyerek, sok az iskola, ráadásul a többség az egyik városi iskolát preferálja. Erre kézenfekvő megoldás lett volna a két intézmény összevonása, hangsúlyozzuk: összevonása, ami végképp nem egyenlő az egyik bezárásával! Csakhogy ahhoz nem kellett volna a két pártnak hisztériakampányt indítani, s működésbe hozni a még a mečiarizmus alatt szerzett reflexeket, hogy bántják a magyar iskolát. Igaza van az MKP-nak, amikor megállapítja: a gútai ügy hatással lehet a hazai magyar iskolaügy egészére. A jelen állás szerint sajnos a szó legnegatívabb értelmében lesz hatással. Precedenst teremt ugyanis, olyan értelemben, hogy az iskolabezárás, de már az összevonás is megengedhetetlen a magyar iskolaügy reformja szempontjából, aminek a szükségességéről viszont olyan sokan olyan szívesen beszélnek. Igen ám, de akárhogy is szorzunk, osztunk, a csökkenő diáklétszám mellett – márpedig, hosszú ideje ez a trend – az említett lépések nélkül nem fog menni. Az azonban végképp nem mindegy, hogy a kedvelt eufemizmussal racionalizációnak nevezett folyamat tervezett módon fog-e megtörténni – mint ahogy az Gútán történt volna az eredeti döntés szerint, vagy a tehetetlenség törvénye alapján – mint ahogy az most várhatóan Gútán fog történni, egyszerűen azért, mert az egyik iskolából elfogynak a gyerekek. A történet ezért valójában arról szól, van-e bátorságunk szembenézni a problémákkal, és néha fájó lépéseket is tenni a megoldás érdekében, vagy inkább újra behunyjuk a szemünket, s mindenáron fenntartjuk a status quót és a pillanatnyi komfortérzetünket. A gútai eset nyugtalanító választ ad erre a kérdésre.