A csendes nemzedék

15–29 évesek, Y-generációnak is hívjuk őket. Egy szociológus szerint ők a csendes nemzedék. Az elején leszögezem: szakmám miatt ennek épp ellenkezőjével találkozom. Aktív, agilis, véleményt mondó s vállaló, tenni akaró fiatalokkal. Távol áll tőlem az „ezek a mai fiatalok!” kezdetű véleménynyilvánítás, csak saját nemzedékemet értékelném vele. De a közvélemény-kutatás, amelyből mondatokat idéztem, hátborzongató tükör. A rendszerváltás egykori ifjú generációjának tükre. A szülők nemzedékéé.  Az Ifjúság 2012 nevet viselő, reprezentatív magyar felmérés eredményeit akár Szlovákiára is levetíthetjük. A felmérés nagy mintán készült, a 360 oldalt meghaladó összesítés nyilvános. És szomorú. A szülők nemzedékét (bár hivatalosan sosem, csak Baráth Gergelynek köszönhetően) Piramis nemzedékként említhetjük, az aluljárók hibás sorsú, lakótelepi, panelprolis, de szüleik értékrendjével szembeforduló, kiutat kereső generációnak. A kommunizmus egyre emberarcúbb változatában felnőtt fiatalok még lázadtak, a rendszer jeles képviselőit gerontokráciának tekintették, a kommunizmust legyőzendőnek, vagy legalábbis megkerülendőnek. S lettek skizoidak, otthon máshogy beszéltek, mint nyilvánosan, a farmer, a Boney-M és a Led Zeppelin a lázadás jele volt, de még a táncházmozgalom is közösségi és lázadó megnyilvánulás. S bennük volt a jóra való igény, a vágy. A rendszer ezt a maga módján kezelte: ha kell nekik Neoton, kapnak, a Beatrice koncertjeit is csak néha tiltották be, megjelentek a nyugati lemezek, a nyugati illatszerek, a nyolcvanas évekre meg a generáció, amelyik levette a farmert, diszkóba járt, pénzt akart keresni, és a rendszerváltásban a Maria Hilferstrassét látta. S most siratja a késő kommunista rendszert, mert az olyan biztonságos volt, meg jó – hagyjuk, hogy mi lenne, ha csak két hétre visszatérnénk az akkori időkbe. A Piramis nemzedéknek s az utánuk jövőknek megadatott a diktatúra bukása, az eufória és a kiábrándulás. Meg a lehetőség. Nem mindig éltünk jól vele, s az eredmény itt van.  Mert mit lát az Y-generáció?A sikeres szülőt, aki hol a megélhetésért, hol a jobb életszínvonalért hajt, este járva haza. Vagy nem hajt, de akkor gyomorfekélyt okozó feszültségben él, mert nincs munka, a számlák meg jönnek, néha a végrehajtó is. Jobb esetben. A rosszabbikban egyre nagyobb görcsoldó a pohár, a család lezüllik, a kilátástalanság borítékolható. Meg azt látja, hogy egy országot lelopni képes garnitúrából vannak a celebek, következmények és arcpír nélkül, s a karrier útja nem a tudás és szakképzettség, hanem a tévés tehetségkutatónak nevezett szörnyűség. Diplomát akar, megszerzi, nem mindig nagy erőfeszítéssel, majd a munkaerőpiacon meglátja diplomája nulla eurós értékét. Meg látja a szomszéd gyereket, aki mutyizik, ügyeskedik, lenyúl, BMW-vel jár. Az intézmények nem érte vannak, hanem azért, hogy szívassák. Mégis szülei mintáját követi, életét eladósodással kezdi, és nem tudja, mi lesz holnapután. Mindezt nem ő okozta, nem érti, és ami a legrosszabb, nem is akarja már érteni. Őt hagyják békén.  A múlt századnak is volt egy csöndes nemzedéke. A két világháború közötti. Passzív, beletörődő, s csak abban különbözött, hogy az intézményekben még bízott. Ágyútöltelék lett belőle, és két gyilkos ideológia áldozata. A párhuzam hátborzongató – de ettől még párhuzam. A csöndes nemzedék hallgatása fáj. Vagy legalábbis fájnia kellene. De nagyon.