A béna kacsa réme

Úgy tűnik, nem vált be azok számítása, akik abban bíztak, hogy a Szaddám-rezsim feletti váratlanul gyors katonai győzelem a Közel-Keleten – az erőviszonyok átalakulása mellett – felgyorsítja az akkut problémák rendezését is. A háború előtt és alatt is sokan ismételgették azt a már közhelyszerű megállapítást, hogy a békét nehezebb lesz megtartani, mint a háborút megnyerni, de hogy ez konkrétan mit jelent majd a gyakorlatban, azt senki sem láthatta előre. A Bush-kormányzat kényes helyzetbe került nemcsak Irakban, hanem az egész térségben, aminek nem elhanyagolható nemzetközi kihatásai vannak-lesznek. Az utóbbi hetekben divat az iraki háború miatt megromlott amerikai–európai viszonyok normalizálásáról beszélni, de a transzatlanti kapcsolatok helyreállítása nagymértékben függ attól, mit tesz, milyen lépésekre kényszerül az USA Irakban, illetve a térségben. Azt előre lehetett tudni, hogy bonyolult feladat lesz Irakban valamiféle demokratikus rendszer megteremtése, aminek előfeltétele a többé-kevésbé jól működő közigazgatás beindítása. Azzal viszont nem számoltak, hogy a katonai győzelem után valamiféle sajátos gerilla-, ha úgy tetszik, partizánháború robbanhat ki az amerikaiak ellen, s a lakosság Amerika-ellenessége is markánsabb az előre jelzettnél. Az USA a csővezetékek elleni szabotázsakciókkal a Szaddámhoz hű erőket vádolja – ez lenne a jobbik eset –, de nincs rá bizonyíték, nem tudni, milyen mértékben vesznek benne részt azok a csoportok, amelyek a régi rezsimet sem akarják, s az amerikai jelenlétet is ellenzik. A hatékony gerillaháború megnehezíti a közigazgatás megteremtését, s ez esetben Irak nem lesz stabilizáló tényező a térségben, nem lesz a demokrácia példája más arab államok számára. Hiába sikerült Arafat mellé palesztin kormányfőt is ültetni, az izraeli–palesztin megbékélés ügye egyelőre csak a nyilatkozatok szintjén mozdult el a holtpontról, s még a mérsékelt Powell is egyre türelmetlenebbül nyilatkozik az útiterv megvalósításának lehetőségeiről. A harmadik destabilizáló tényező a térségben Irán, s nem is elsősorban az iráni atomprogram kapcsán bekövetkezett, Washington és Teherán közötti feszültség miatt. A fundamentalista iszlám állam agonizál, kereteit, a demokratizálást követelő belső erők próbálják szétfeszíteni, ami alapjában véve pozitív folyamat lehet. Csak éppen kiszámíthatatlan, hogy ha – külső segítség nélkül ez aligha fog menni – esetleg összedől, mekkora porfelhőt, képletesen szólva, sivatagi homokvihart kavar a térségben. Ezek azok a kérdések, amelyekre még nincsenek válaszok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Amerikában lassan, de biztosan közeledik az elnökválasztás, s a Fehér Ház esetleg belpolitikai (kampány)megfontolások szerint hoz majd külpolitikai döntéseket. Az USA-ban a külpolitika szempontjából az elnökválasztás előtti egy esztendőt a béna kacsa évének szokták nevezni. Jó lenne ezt a hagyományt megszakítani.