A bedarált demokrácia

A politikai paletta kudarcáról beszélek: miközben minden eddiginél több párt indulhat el, valódi esélye kevésnek van, és azok is sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint azt saját szavazóik szeretnék.

Ma a Fidesz definiálja a magyarországi politikai teret. A párt politikája jól olvasható szavazói és ellenzői számára egyaránt: nemzeti hevület, szociális populizmus és egyfajta újraelosztási modell a régi és nemzetközi elitek felől az új és nemzeti elitek felé. A közvélemény-kutatások azt mutatják, ma van erre kereslet Magyarországon, sőt: elsősorban erre van kereslet.

A baloldali Összefogás arcéle kevésbé karakteres, ami elsősorban összeragasztgatott jellegéből adódik. Ez utóbbi az új magyar választási rendszer eredménye (nem mellékesen, szándékolt eredménye), amely egyfordulós, ezért koalíciókba (vagy ellenzékbe) kényszeríti a kisebb politikai erőket. Így került az ernyőszervezetbe a megújulásra igazából képtelen – azt a formalitásokon kívül egyébként látszólag nem is ambicionáló – MSZP, a centrista politikai pozícióból jobbra sodródó Együtt, a zöld miniplatform PM, a magát pártnak nevező Fodor Gábor és a gyurcsányista DK. A körzetenként egyre redukált balközép jelöltekre való szavazás homogenizálja a baloldali választói közeget, összemossa az ezen erők közötti valósan létező különbségeket, és egy másik, Fidesz-ellenes gyűjtőpárti masszát generál. Jómagam azok közé tartozom, akik elejétől elengedhetetlennek látták az ellenzéki sikerhez a tömbösödést: de ez nem azt jelenti, hogy nem látom a folyamat nagyon is valós árnyoldalát.

Aztán ott van a Jobbik, amely karakteres szélsőjobbos pártból szintén gyűjtőpárttá vedlett át. Amikor Vona Gábor kutyuskákat simogatva mérsékelt politikusként próbálja prezentálni magát, miközben Lázár János a halálbüntetésről értekezik, a Jobbik és a Fidesz nagyon közel kerül egymáshoz gyűjtőpárti szándékaiban. Amikor az MSZP az „etnikai politizálás” ellen beszél a roma pártok esetében, akkor meg az Összefogás is ugyanoda érkezik meg.

Azt, hogy nincs alternatíva, az LMP esete is mutatja. A párt először házon belül szembesült azzal, hogy nemigen lehet más az a politika (Schiffer mellett gyakorlatilag csak a saját árnyéka maradt meg mostanra), most pedig azzal is szembe kell néznie, hogy a vonal alatt van, minden öncélú moralizálás ellenére is (vagy inkább: az által). Lehet, hogy az LMP-szavazók mindenki másnál jobban érzik magukat lelkileg, amikor bedobják a szelvényt: csak minek.

Itt tartunk ma: a parlamentbe tartók, egytől egyig gyűjtőpárti jelleget vettek fel. Középre politizálnak, különbségek csak a hangsúlyokban vannak. Az Összefogás tagszervezetei a parlamentben felvehetnek más pozíciókat – ahogy az LMP is, ha netán bejut – de súlyuk kicsi lesz, az eseményekre való ráhatásuk még kisebb.

Ez a fejlemény pedig jelentős részben az új választási rendszer következménye. Ami nem jó: ahelyett, hogy a vélemények pluralitásának megjelenítésére törekedne, a bedarálást célozta meg. Ez pedig a demokráciának – most a konkrét végeredménytől teljesen függetlenül – kifejezetten ártalmas.

(Az írás az Új Szó szombati nyomtatott kiadásában jelent meg.)