Utazás a maják világába

MÉHES OTTÓ

Mára a sűrű dzsungelbe beágyazott plázák, templomok, piramisok és a gazdagok lakosztályai maradtak fenn, ill. az eltakarított erdőtalaj alól kilátókkal körbeölelt labda udvarok és lépcsőzetes utak bukkantak elő.

Caracol

San Ignaciotól alig 50 km-re fekszik az egyik legnagyobb és legszebb maja város, ősi nevén Oxwitza, azaz három domb vize. Nem egyszerű elérni, de nem csak az út, hanem az esetleges guatemalai gerillák miatt is. A kanyargós dombos és rendkívülien poros kavicsos út a dzsungel sűrűjén és néhány kisebb falun halad végig és csaknem 3 óráig tart.

Ez vált az első úti célunkká, ahová forró kora reggel indultunk el. Santa Elena kis falucska közelében egy kitisztított domboldal tárult elénk maja szobrokkal és kisebb épületekkel. Az itt élő maja sámán műve volt mindez, aki így próbálta a világ elé tárni az ősi kultúrájuk szépségeit és hagyományait. Innentől kezdve az út egyre rázósabbá vált, a veszélyes mivoltát két ellenőrző pont bizonyította a legjobban. Az első egy egyszerű sorompó volt egy őrrel, a másiknál állig felfegyverkezett katonák tanyáztak, akik újra feljegyezték az adatainkat.

A dzsungel egyre párásabbá vált, az út hol fehéren, hol vörösen porzott mögöttünk. A nemzeti park kapuját kora délelőtt értük el. Itt is felfegyverkezett katonákat láttunk járkálni, mintha egy laktanyába csöppentünk volna bele. Innen már gyalog indultunk neki a dzsungelnek, ahol az egykoron mozgalmas maja város egyes részei látszottak. Az óriási területen kitisztított dzsungel közepén piramisok, templomok, plázák avagy terek, labda udvarok, az elit lakóházai és egyéb romok látszottak. A tetejükről fantasztikus kilátás nyílott a zöldellő környékre. Mindenhol ember csoportokat láttunk, akiket helyi vezetők kísértek körbe. Mihozzánk is hozzánk csapódott egy machetet lengető fiatal parkőr, majd mesélt a hely történetéről.

A Caracol környéke már i.e. 1200-ban is lakott volt, a központi városrész viszont i.e. 650-ben vált igazán forgalmassá. Az egyik legnagyobb maja várossá nőtte ki magát csaknem 200 négyzetkilométer területtel és a becslések szerint 120 000 lakossal. A város valamikor i.sz. 1050 körül csendesedett el, majd lassan el is tűnt a dzsungel növényzete alatt.

Ősi tereken vágtunk át, hogy két szembenálló piramis, ill. templom között találjuk magunkat, két oldalukon síkfelületű magaslatokkal. A tetejükre kőlépcsők vezettek, ahol valaha faházak álltak. Az egyik magas piramis tetejéről beláthattuk az egész környéket, halhattuk és láthattuk a zajongó majmokat. A dzsungel mozgalmas volt, a magas fákról hosszú fészkek lógtak és zajos madarak repkedtek körülöttük. Utunkat visszafele a Rio folyónál szakítottuk meg. Az egyik szakaszánál sziklákba vájt természetes medencék alakultak ki, ahol egy kellemeset fürödtünk többedmagunkkal.

A guatemalai Tikal

Mivel a híres Tikal park Guatemalában található, egy utazási irodával intéztük az utunkat. A kora reggeli határátkelés egyszerű volt és itt csatlakozott hozzánk egy fiatal kísérő is, aki végig vezetett bennünket az archeológiai parkon. Jó négy óra alatt jártuk körbe az amerikai kontinens legnagyobb feltárt maja városát, ahol az egyik legszebb és legnagyobb épületek találhatók. Itt is minden a sűrű dzsungelbe volt beágyazva. Az egyik épületegyüttestől a másikig új és ősi csapásokon jutottunk el. Az egykori város területe a fénykorában csaknem 600 négyzetkilométer volt, ebből alig 20 négyzetkilométert tártak fel a Pennsylvania egyetem kutatói 13 évi munkájuk során. Egy-egy tisztáson nagyobbnál nagyobb piramisok, templomok, terek és egyéb épületek kerültek elénk. A kísérőnk a hosszabb utat választotta, hogy minél többet láthassunk.

Nehéz szavakba foglalni mindazt, amit láttunk. Piramisokat másztunk meg, hogy onnan továbbiak csúcsai bukkanjanak elő a sűrű párás erdőség felett. A dzsungel madaraktól volt zajos, majd előkerültek a vörös ormányos medvék is, amelyek az emberek után koslatva próbáltak élelemhez jutni. Az egyik piramis tetejéről rikácsoló majmokat figyeltünk meg az egyik fa koronájában. Visszhangos tereken vágtunk át, az egyik ilyen óriási tér végében magasodott neki az égnek az ún. Tikal templom, amely 47 méter magas és i.sz. 732-ben épült. Ez egy temetkezési templom, amely belsejében fekszik a Jasaw Chan K’awiil uralkodó sírja. Erre nem volt szabad felmászni.

A Tikal területén már i.e. 1000 körül is éltek emberek, a város építése valamikor i.e. 400 körül kezdődött el. 1848-ban lett felfedezve Ambrosio Tut gumi kereskedő által, aki a fák koronái felett vízszintes platformokat és templom csúcsokat vélt látni. A közeli Flores nevű város gubernátora segítségével aztán el is jutottak a templomokhoz és a felfedezés bejárta az egész világot. Az Itza maják közt keringő legenda egy elveszett városról így vált valósággá.

Xunantunich

Alig 1 km-re a Guatemalai határtól fekszik egy dombháton a Mopan folyó felett. Megközelíteni csak egy kézi komp segítségével lehet, amely ingyenesen üzemel, de a komposok szívesen fogadnak el borravalót. Ezt súgva adták tudtunkra. A néhány perces átkelés után egy rövid, de meredek és poros út következett, a végén volt a park bejárata. Alig hogy leparkoltunk, egy pók majom jelent meg a parkolót övező magas fák koronái közt. A helyiek Frednek nevezték el, mivel nap mint nap megjelenik a kocsik felett.

A hely ősi neve egyenlőre ismeretlen, az újkori Xunantunich elnevezés a maja nyelvben „szikla nőt” jelent. Már a klasszikus előtti időszakban is lakott volt, de jelentős növekedésen csak valamikor i.sz. 600 körül ment át, majd hirtelen elhagyatottá vált 750 körül, hogy ismét fontos központtá váljon.

A város központját 26 templom, palota és más épület alkotja, de körülötte több száz domb vár még feltárásra, amelyek alatt további épületek és terek bújnak a dzsungel homályában. A maja város legjobban ismert piramisa az ún. El Castillo, amely több részből áll és a második legmagasabb épület Belize-ben. A jelenlegi magassága 40 méter és a két kardinális vonal kereszteződésében fekszik. A keleti oldalán fennmaradt sziklavésések több eseményt is ábrázolnak, mint pl. egy isten születését, ill. az élet fáját.

A piramis tetejére két oldalon található kőlépcsőkön és teraszokon lehetett feljutni. Egykori ajtók vagy átjárók nyomait lehetett itt is ott is kivenni. A tetején kamrák és szobák álltak, előttük sima korlátlan terasz. Kilátás a sűrű dzsungelre páratlan volt, a zöld tengerből egyik másik szürke épület ágaskodó teteje látszott ki, nyugatra Guatemala húzódott. A hirtelen mélység szívdobogtató volt, az alattunk bámészkodó emberek apróak.
A nagy hőségben további piramisokat, ill. templomokat másztunk meg, amelyek vízszintes tereket öveztek. Nem maradhattak el a híres pályák sem, ahol szent labdajátékokkal volt szokás szórakoztatni a gazdagokat ilyen vagy olyan célból.

Cahal Pech

San Ignacio város szélén fekszik egy magas domb tetején az egyik legkisebb helyi maja település. A kis mérete ellenére, az épületek sokasága, jó állapota és különbözősége egy igencsak érdekes és élményekben gazdag látogatást biztosítottak. A fák között és alatt félig kiásott sziklás lépcsők, épületek és terek látszottak. A sziklás épület oldalából pedig óriási fák ágaskodtak neki az égnek óriási gyökerekkel kapaszkodva bele az épületbe. Nem könnyű egy egész dzsungelt eltakarítani egy város felől. Ha egy-egy fűvel, fával benőtt dombot az erdőirányából közelítettünk meg, ahonnan egy magaslatnak tűnt, lépcsőkké és falakká változott át, amint eléje értünk. A főudvar sima felületű füves tér volt egyenes fákkal benőve, amelyeket kisebb nagyobb piramisok és lakosztályoknak tetsző épületek szegélyeztek. Az elit épületekben bent voltak a szikla ágyak és keskeny átjárók. A nagyobb piramisok és a hozzájuk csatolt épületek egyvelege igazi labirintusnak tűnt, érdekes átjárókkal, feljárókkal és keskeny teraszokkal. A legmagasabb piramis-templom 25 méteres volt és a legnagyobb tér előtt állt, mögötte a füves labda udvar.

Cahal Pech, azaz a „kullancsok helye” elnevezés nem eredeti, hanem a kutatóktól származik. Az igazi maja nevét egyenlőre a múlt homálya fedi. Magasan a Macal és Mopan folyó felett fekvő maja város területén már i.e. 1200-ban is jelen voltak kerámiát alkotó emberek. A város lakossága elérhette a 15 000 is, de a 9. század vége felé elhagyatottá vált. Mire a spanyol hódítók elérték a mai Belize területét valamikor 1521 körül, az itt élő maják a karibi partok felé, ill. Guatemala felvidékeire szóródtak szét, hogy az eddigi életvitelüket gyökeresen változtassák meg.

Az európai invázió és a vele jött betegségek megtizedelték a maják sorait, mára 8 millió él Guatemalában, 3 millió Mexikóban és több ezer Belize-ben.