Hogyan kerül anyád a tévéműsorba?

A legkedvesebb interjúalany?

Nem szeretném, ha annak, akit megnevezek, a fejébe szállna a dicsőség, illetve az, akit nem nevezek meg, zokon venné ezt, így inkább erre a kérdésre a választ meghagyom magamnak.

A legnehezebben megszerzett interjú?

Nagy általánosságban a miniszterelnökökkel a legnehezebb leegyezni egy-egy időpontot.

A legkínosabb baki?

Mindez még a kezdetek kezdetén történt, amikor azt a feladatot kaptam néhány hétre, hogy a tv-műsort fordítsam. Abban az időben vasárnap este érkezett az egyhetes műsor, ezt kellett kinyomtatni, s a szlovák szöveget egy éjszaka alatt lefordítani magyarra. 70–80 oldal volt, s néha bizony a filmek vagy sorozatok magyar elnevezése gondot okozott. Ha nem tudtam megtalálni valamilyen film vagy sorozat címét, azt bejelöltem a nyomtatott szövegben, s később visszatértem hozzá a munka legvégén. Egy sorozat a Spektrum csatornán viszont különös gondot okozott. Az eredeti címére már nem emlékszem, amire viszont igen, hogy úgy hajnali háromkor legnagyobb idegességem közepette azt írtam be a műsor címe helyére, hogy „ANYÁD”, s gondoltam, majd ha lenyugodtam, ismét nekilátok a pontos cím keresésének. Ahogy ez viszont ilyenkor lenni szokott, megfeledkeztem róla, a szöveget elküldtem a nyomdába, s a tv-műsor nyomtatott változatában a Spektrum csatorna hétfő esti műsoránál az alábbi jelent meg: 21.00 ANYÁD, brit ismeretterjesztő dokumentumfilm. 

A legviszontagságosabb utazás?

Kétségkívül az egyik szolgálati utam az Amerikai Egyesült Államokba, amikor Mikuláš Dzurinda kormányfő delegációjának tagjaként fogadott minket George W. Bush elnök. Az időeltolódás miatt az elnökkel való találkozó után gyakorlatilag egy órám volt, hogy leírjam és elküldjem a teljes tudósítást Pozsonyba, s mivel nem volt a laptopban internet, használható wifi-hálózatot kellett találni, ami csak a harmadik washingtoni kávézóban sikerült. A tudósítást gyakorlatilag az utolsó percben küldtem el, még el sem tudtam olvasni magam után. Ezt követően közölték velünk, hogy nem kísérhetjük a kormányfőt a nap folyamán, így autóbusszal kivittek minket a katonai repülőtérre, ahol a kormánygép közelében várakoztunk egy lezárt teremben hat órán át étel és ital nélkül. Számos telefonálás és panaszkodás után aztán a szlovák nagykövetségről hoztak ennivalót és valamit inni, a nagy stressztől és kimerültségtől viszont felszállás után elájult a TA3 hírtelevízió operatőre. Szerencsére gyorsan magához tért, így nem kellett visszafordulni. Mire hazaértem, jóformán azt sem tudtam, minek hívnak, annyira kimerültem. Washingtonban jártam, kezet ráztam George W. Bush elnökkel. Igen, jól hangzik, hatalmas élmény volt, ám csak kevesen tudják, milyen megerőltető és fárasztó tud lenni egy-egy ilyen utazás, milyen felelősség bevállalni egy ilyen utat. Másrészt ezért szeretjük ezt a munkát, s mindenért kárpótol az a jó érzés, amikor tudatosítjuk, hogy minden sikerült, és leadtuk a munkát, amit elvártak tőlünk.

A legrázósabb helyzet?

Egyszer Robert Kaliňákkal interjúztam a belügyminisztériumban. A beszélgetés egy órán át tartott, s én csak az interjú végén vettem észre, hogy a diktafonom körülbelül 15 perc után lemerült. Kevésszer izzadtam le olyan gyorsan, mint akkor. Rohantam vissza a szerkesztőségbe, és próbáltam gyorsan fejből leírni az interjút. Nagy valószínűséggel sikerült, mivel az autorizáció során nem kifogásoltak semmit.

A legnagyobb újságírói álom?

Talán csak az, hogy még sokáig legyen kinek írni ezt az újságot, s hogy legyen sok olyan olvasónk, aki megveszi és szereti olvasni az Új Szót.