Az Új Szó a mi újságunk volt – interjú a Görföl–Malinák házaspárral

Amikor 1987 szeptemberében beléptem az Új Szóba, bevezettek egy kis irodahelyiségbe, ahol vágni lehetett a füstöt. „Itt az íróasztalod, mindjárt kapsz egy fordítást” – mondta egy kompetens, de már nem tudom, ki volt. Hárman ültünk az irodában, Deák Péter, a rangidős fordító, későbbi kedves kollégám, Madi Géza és én. Dohányoztunk. Akkor még lehetett. „Tudod, Gabi, az Új Szóban, ha fordítunk, a ma az tegnap” – kaptam Gézától az első leckét. Hát így kezdődött.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. december 17. 08:39

Számotokra milyen volt a kezdet, hogyan, mikor kerültetek az Új Szóba?

M. I.: Egész oldalas riportokat írtam az akkori Vasárnapba, amely még része volt az Új Szónak. A nevemet már ismerték a komáromi járási lapból, ahol öt évig voltam, majd felkértek, dolgozzak az Új Szó számára. Jó fizetést kínáltak, tulajdonképpen ez döntött. 

G. Zs.: 1973 nyarán egyetemi gyakornokként voltam először a szerkesztőségben. Lőrincz Gyula volt akkor a főszerkesztő, bementem hozzá nagy pofátlanul a 19 évemmel, mondtam, hogy zsurnalisztikát tanulok, és szeretnék majd az Új Szóban dolgozni, mert külpolitikával akarok foglalkozni. Nézett rám a főszerkesztő, hogy ugyan mit akarhat már ez a kislány a nagy külpolitikai szerkesztők, Gály Iván és Protics Lolo néni között. Mivelhogy külpolitikus akartam lenni, a levelező rovatba ültettek… Ott az idős hölgyekkel olvastam a szerkesztőségbe érkezett leveleket. Be-benéztem a külpolitikai rovatba, majd mindig nagy sóhajjal visszamentem leveleket olvasni. A főszerkesztő, amúgy egy született úriember, azonban megígérte, hogy a következő nyáron már beülhetek a külpolitikai rovatba. Négy nyarat húztam le a szerkesztőségben az egyetem alatt, voltam a belpolitikai rovatban, és fordítottam híreket is. Az egyetem után, 1977 nyarán beléptem az Új Szóba, de nem voltam sokáig, mert megszületett a lányom. Nyolc hónap után, amikor visszatértem, Lőrincz Gyuszi bácsinak köszönhetően mégiscsak bekerültem az áhított külpolitikai rovatba. Nos, a következő főszerkesztővel, Rabay Zoltánnal már nem voltam annyira jóban… Nagyon nem kellettem neki, de a központi bizottságtól a távlati terv jóvá volt hagyva, úgyhogy nem volt mit tennie, el kellett fogadnia.

Mikor lettetek igazi, rovaton belüli kollégák?

M. I.: Megkérdezték az Új Szóban, mit akarok csinálni. Mondtam, legszívesebben a kultúrába mennék, az áll hozzám a legközelebb. Erre azt mondta Szarka elvtárs, a főszerkesztő-helyettes: „Jó, akkor mehetsz a parasztokhoz.” Vagyis a gazdasági rovatba. Ott kezdtem, de szinte ezzel egy időben úgynevezett beugrós titkárként, vagyis kiadásvezetőként is dolgoztam. És bizony a Piroska „bácsi”, a telexes – akinek egyszer kezicsókolommal köszöntek be a telefonba Budapestről – be is ment panaszkodni Rabay főszerkesztőhöz: „Hogy lehet má ilyen hosszú hajú huligánt titkárnak tenni?” Ne felejtsük: a 70-es években bizony hosszú, vállig érő hajat hordtunk. Akkor kerültem a külpolitikai rovatba, amikor Protics Lolo néni megbetegedett, Zsuzsa anyaságin volt, kevés volt a szerkesztő. Rabay utasított: „Menjen, és szedje ráncba az ott maradt nőket.” Így lett belőlem elkötelezett, elvakult külös egészen a nyugdíjamig. A titkári, kiadásvezetői munka azonban évekig másodállásom maradt.

Nem volt könnyű a külpolitikus élete a szocializmusban.

G. Zs.: Bizony nem. Vég nélküli Brezsnyev-beszédeket fordítottunk. Néha éjfélig kellett nyomdakészre fordítani szlovákból magyarra az eszement szövegeket. Arra nem volt idő, hogy javítsuk, újraolvassuk a fordítást. Éjszaka sokszor taxival mentünk haza, de ha a sarki pillangók egy százassal többet lengettek, mint mi, és „szebben” integettek, bizony ők vitték a taxit.  

Zsuzsa, mikor, hogyan lettél rovatvezető?

G. Zs.: Több követelménynek kellett akkoriban megfelelni. Tízéves gyakorlat kellett, no, nekem volt öt. A rovatvezetőnek párttagnak kellett lennie. Nos, én nem voltam. Lolo néni elment nyugdíjba, a két főszerkesztő-helyettes, Csető Jani és Szarka Pista pedig hetekig kereste a kiskapukat, írta a kérvényeket. Végül célba értek, és én is, 28 évesen lehettem rovatvezető. 

M. I.: Most elárulom, én is közbenjártam. Rabay Zoltán jó haverom volt, nem úgy, mint neked, Zsuzsa. Akkoriban titkár voltam, korábban én voltam a külpolitikai rovat vezetője. Bementem hozzá, és közbenjártam az érdekedben.

Ebből kimaradtam. Nem tudtam, hogy egymást váltottátok a rovatvezetői poszton. 

G. Zs.: Először István volt a főnököm, aztán én lettem az övé.

Nagyon érdekes. Egyik főnök, másik főnök, kollégák… Végül házastársak lettetek. Most ki a főnök?

G. Zs.: Nálunk demokrácia van. 

Mikor éreztétek magatokat legjobban az Új Szóban?

G. Zs., M. I.: A Gorkij utcai szerkesztőségben. Az volt a leg… Az volt az igazi szerkesztőség. Akkor voltunk fiatalok, 11–14 évig dolgoztunk ott, 1988-ig. Nagyszerű fiatal társaságból állt össze a szerkesztőség: Bodnár Gyuszi, Szilvássy Jóska, Kövesdi Jancsi, Kovács Ili, Polák Erzsi, Papucsek Gergő, a titkárnők, gépírónők. Egy korosztály voltunk mind. A sportosok is: Urbán Klári, Zsigárdi Laci. 

d
Új Szó-s buli a Gorkij utcai szerkesztőségben (jobbról: Görföl Zsuzsa, Ferenczi Rudi, Kovács Ili és Malinák Pista)

Melyik kollégára emlékeztek szívesen? 

M. I.: Gály Ivánra. Rendkívül intelligens volt. Félmondatokkal tanított. Megnyirbálta rendesen az egómat, mert az igen nagy volt. De nagyon jó barátságban voltunk, különben nem hívott volna meg a 80. születésnapjára. 

G. Zs.: Én is szerettem Ivánt. Bár amikor beléptem a szerkesztőségbe, nagyon rossz néven vettem, hogy stabilan leningrádi tündérkének nevezett, tanulmányaim városára utalva. Iván ugyanis nem hitt abban, hogy az újságírást tanulni kell. Az Új Szóban voltak ilyen-olyan végzettségű emberek, s akkor jöttem én, akinek zsurnalisztikából volt diplomája. Ez rohadtul gyanús volt Gály Iván jogász doktornak. Kicsit lenézett, nem tudom, miért, hiszen nem is beszélgettünk. Elismerést akkor szereztem, amikor Ordódy Dinivel tördeltem, és minden sorra kijött, úgy, ahogy kiszámítottam. Iván a fotelből ülve figyelt, majd felállt, megveregette a vállam, mondván, tündérke, te nem is vagy olyan ostoba… Ez olyan volt, mint egy kitüntetés.

Szerintetek mikor volt legjobb a lap?

M. I., G Zs.: A 70-es években volt a csúcs, ami a példányszámot illeti. A legjobb lapot pedig a 90-es években adtuk ki. Szilvássy Jóska alatt. Akkor kezdtünk tanulni másképp dolgozni, írni. Felszabadultan. Akkor voltak a hektikus évek: izgultunk is, megmarad-e vagy sem az Új Szó. Szombat-vasárnap bejártunk a szerkesztőbizottsági ülésre. Nem akartak papírt adni a lapnak, mert hát pártlap volt. Meg akarták szüntetni a Vasárnapot, hiszen a vasárnapi Pravdát is megszüntették, elvették a papírjukat. Szigeti László, aki akkoriban Václav Havel államfő nemzetiségi tanácsadója volt, Prágában próbálta neki elmagyarázni, hogy az Új Szó az más, nem ugyanaz, mint a Pravda. És mi, szerkesztőbizottsági tagok kihangosított telefonon érveltünk, magyaráztunk. 

Milyen volt a kollégák közötti kapcsolat?

M. I.: Amit a nyugdíj előtti évek alatt hiányoltam, az épp a kollegialitás volt. Korábban az idősebbek figyeltek a fiatal kollégákra. Segítettük egymást, hiszen biztosan emlékszel. Mindent elolvastunk egymás után, megbeszéltük a dolgokat.

G. Zs.: Az egész arról szólt, hogy jó legyen a lap. Olyan nem volt, hogy mindenki csak a maga feladatával törődött. Az Új Szó a mi újságunk volt. Ötleteltünk, mindenki törte a fejét, hogyan lehet jobbá tenni a lapot. Találgattunk, órákig jó címeket kerestünk. Minden arról szólt, hogy jó legyen az Új Szó, és ennek mindent alárendeltünk. Pedig nehezebb dolgunk volt. Nem volt számítógép, internet, mobil. Reggel bekapcsoltuk a rádiót, ahonnan megtudtuk, mi történt. De mindenki tudta, mikor mit kell csinálnia, mi a feladata. Emlékszem, amikor 1984-ben merényletet követtek el Indira Gandhi ellen.  István telefonált, hallottam-e a rádióban a hírt. „Hallottam, ez a Gergő témája, ki tudja, tud-e róla” – mondta. De már vettük is a kabátunkat, és irány a szerkesztőség. Papucsek Gergő már ott ült szerkesztőségi asztala mögött, és írta a nekrológot, mi meg gyűjtöttük a híreket a nagy hírösszefoglalóhoz. Mindenki tette, amit kellett, senkinek nem kellett szólni, hogy te most ezt vagy azt csináld. Igaz, többen is voltunk.

M. I.: Fiatal titkár voltam, és bizony olykor baj volt a területi szerkesztőkkel. Amikor feljöttek Pozsonyba, leültettem őket magam mellé, elővettem a megszerkesztett, kijavított kéziratokat, és megbeszéltük a dolgokat. Adódott olyan helyzet is, amikor a kezdő regionális tudósító 10–15 évvel idősebb volt nálam, de ez nem számított. Nem bántóan, jóindulattal kezeltük őket. Ez emberi szempontból nagyon fontos volt.

G. Zs.: Ott volt az áldott jó Hasák Vili bácsi, a nyelvi lektor. Amikor elvették az MTI-t 69–70-ben, hirtelen mindent fordítani kellett, a külpolitikai híreket is. Csehszlovákia ugyanis egyes dolgokra, főleg a külpolitikára másképp tekintett, mint Magyarország, úgyhogy likvidálták a szerkesztőségből a Magyar Távirati Irodát. A lefordított vezető híreket mindig elvittük a nyelvi lektorhoz, aki átolvasta, kijavította. Ott dolgoztam már néhány hónapja, amikor Vili bácsi megkérdezte: Zsuzsa, kérem, van öt perce? Persze, mondtam. Vili bácsi elkezdett kotorászni a fiókjában, és kivett egy kis papírlapot. Az összes szerkesztőnek, aki fordított, készített egy ilyen lapot, amelyre fölírta az illető visszatérő hibáit. Megmutatta nekem is az enyémet, elmagyarázta, hogy ez meg az így jobb lenne. Nagyon hálás voltam neki.  És egy-két hét múlva szólt: „Ügyes, megjegyezte!”. Mindenkivel így bánt. Nem akkor szidott le valakit, amikor mindenki ott volt, de stikában, amikor senki sem látta. Ilyenek voltak akkoriban az emberi kapcsolatok. Nem az volt a cél, hogy én legyek a sztár, a lehető legkevesebb munkával én kapjam a legtöbb pénzt. Lapot csináltunk. Az emberi kapcsolatok nagyon jók voltak. A szülés előtti, Új Szóban töltött utolsó napra, 1977. október 7-re nagyon jól emlékszem. Akkor fogadták el az új szovjet alkotmányt. Fájt a lábam, fáradt voltam, és Priviczer Marika néninél diktáltam Csető Jani irodájával szemben. Elmúlt este hét óra, Piroska bácsi, a telexes, aki a híreket hordta, már elment haza. Rám szakadt, hogy a dokumentum részleteit a szombati lapba lefordítsam. Mezítláb mentem a telexbe a hírekért, amikor Jani észrevett. Hát, maga mit csinál itt? Mondtam, hogy Piroska bácsi már elment, nekem bedagadt a bokám, de menni kell a hírekért. Még megcsinálom ezt a szerencsétlen alkotmányt, dünnyögtem, de hétfőn bizony már nem jövök. Ezzel bementem Marika nénihez. Eltelt vagy húsz perc, jött a főszerkesztő-helyettes Csető Jani a cetlikkel. Azt mondta: „Maga csak itt üljön a pocijával, és fordítson.” És este fél tízig ő hordta a fordítandó szöveget a telexből. Nagyon rendes volt, és azzal búcsúzott: „Nemhogy hétfőn bejön!” Nem is jöttem, hétfőn megszültem. Nos, ilyenek voltak a kapcsolatok a szerkesztőségben.

f
Mikulás-ünnepség a 80-as évek elején

Újságírói karrieretek során milyen „nagy” emberekkel, személyiségekkel, politikusokkal találkoztatok?

G. ZS.: Gorbacsovval. A legnagyobb élményem az volt, amikor Moszkvában még a kérdésemre is válaszolt a sajtóértekezleten.

M. I.: A rendszerváltás utáni új magyar kormány csaknem mindegyik miniszterével interjúztam, ma már talán szégyellnivaló, de még Horn Gyulával is. Antall Józseffel csak akartam: Lengyelországban hármas csehszlovák–lengyel–magyar csúcstalálkozó volt. Ezt megelőzően mondott Mečiar valami nagy baromságot a magyarok állítólagos határ menti mozgósításáról. Erről szeretnék Antall miniszterelnök úrral interjút készíteni – kértem akkor Krakkóban a sajtótitkárát. Elmondtam, hogy a felvidéki Új Szóból vagyok, amire ő: „Ne haragudjon, de ebben a kiélezett helyzetben nem lenne jó, ha pont a felvidéki kisebbségi lapnak nyilatkozna, mert üzenetértékűnek vennék, hogy Antall a kisebbségek lapján keresztül üzenget a Mečiar-kormánynak.” A magyarok lényegében tőlem tudták meg, miket mondott Vladimír Mečiar szlovák miniszterelnök. 

G. Zs.: Nagy élményem volt 1986-ban a bécsi EBESZ-csúcs, ahol Gorbacsov volt a sztár. Már magában kijutni akkor Bécsbe fantasztikus élmény volt. Egy hétig a Hofburgban töltöttem a munkanapjaimat. Helmut Zilk volt akkor a főpolgármester, és a csúcs megnyitása előtt meghívott minden újságírót abba a terembe, ahol az újévi koncerteket tartják. Egy csomó ajándékot kaptunk, például egész hétre szabadjegyet a bécsi tömegközlekedésre. Nagyvonalúak voltak.

Milyen külpolitikai események maradtak meg emlékezetetekben? Melyik volt a legmegrázóbb számotokra?

M. I.: Fiatal titkárként, úgymond, én temettem el Brezsnyevet és Csernyenkót is. Ezek emlékezetes ügyeletek voltak. Rendkívül megrázó volt az 1989-es román forradalom, azt valóban nagy izgalommal kísértük végig. Emlékszem az akkori karácsonyra: szépen, gazdagon terített asztal, de otthon is mindenki csak a tévét nézte. A román forradalom számomra sokkal nagyobb sokk volt, mint 2001. szeptember 11-e. Ez volt az első tényleg megrázó esemény, amelyet élőben végignéztünk a tévében. Aggódtunk az ottani magyarokért, érzelmi kötődésünk volt a forradalomhoz…

G. Zs.: … annál is inkább, mert akkor ott élt Kokes János, a tudósítónk. A lakása ablaka alatt volt a legvastagabb fal, ott, az öntöttvas radiátor előtt ült, mert az ablakai már szét voltak lőve, és úgy adta le a tudósítást. Én Üzbegisztánban éltem meg a legmegrázóbb eseményt. Épp akkor voltam ott, amikor a szovjet csapatok kivonultak Afganisztánból. Azt sem tudtam, hogy Üzbegisztánban van külügyminisztérium, de kiderült, hogy a külügyminiszter helyettese barátja volt a helyi kísérőmnek. Kikönyörögtem, hogy vigyen le a határra. És ott láttam, hogyan jönnek át azok a vert csapatok. Az csúnya volt. Alig tettem túl magam ezen a megrázó eseményen, ellátogattam egy veteránkórházba, ugyanis az Afganisztánt megjárt kiskatonák főleg a Szovjetunió ázsiai országaiból, Üzbegisztánból, Kazahsztánból, Türkmenisztánból származtak. A rothadó hús, a vér, a drog szaga a veteránkórházban, az szörnyű volt. Tudod, megelégedéssel fogadtuk a hírt itthon, hogy végre kivonják a szovjet csapatot Afganisztánból, de amikor a saját szemeddel láttad, hogyan, milyen állapotban jönnek, az nem volt vicces. 

d
Töprengés borozgatás közben

Az arab forradalmakat miként éltétek meg külpolitikusként?

G. ZS.: Én mint újságíró már sehogy, 2000-ben jöttem el az Új Szóból, akkor, amikor magyarul tudó újságírót kerestek a köztársasági elnök – Rudolf Schuster – irodájába. Egyszerűen elcsábítottak. Pista külpolitikusként végigcsinálta az arab forradalmakat, de én már csak olvasó voltam. 

Melyik írásotok, cikketek maradt meg legmélyebben az emlékezetetekben? Melyiket szerettétek?

M. I.: Éveken át írtam karácsonyra a tárcákat. Azokat nagyon szerettem.

G. ZS.: Ha már szóba került Afganisztán – miután hazajöttem Üzbegisztánból, több cikket írtam az ottani helyzetről, a látottakról. Még Rabay volt a főszerkesztő, s úgy vélte, azokat a hazatért kiskatonákról szóló cikkeket nem lehet leközölni. Cenzúrázott, ki akart venni bizonyos részeket ebből-abból a cikkből, amibe én nem egyeztem bele, és belevágtam az egészet a szemétkosárba. Sokat harcoltam ezzel a főszerkesztővel.

Melyik főszerkesztő volt az, akivel jól lehetett együttműködni, együtt dolgozni, aki profi módon állt a lapszerkesztéshez?

G. Zs.: Lőrincz Gyuszi bácsinak nagy tekintélye volt, és egy nemzetközileg elismert művész volt, akinek a fél világban barátai voltak. Széles látókörű úriember, aki fel tudta emelni a nemzetiségi lapot. Rabay Zoltánt a diplomáciából szalajtották, mert állítólag tudott magyarul, de ez nem volt igaz, aztán jött Kiss Jóska, aki pártvonalon jutott a pozícióhoz. Utánuk Szilvássy Jóska jövetele olyan volt, mintha hirtelen kisütött volna a nap. Profi volt, tudta, miről szól a lap. Volt renoméja, igaz, kukacoskodott is. Néha üvöltöztünk is egymással, nézeteltéréseink azonban soha nem voltak személyesek, azért alakultak ki, mert másképp láttuk a lapszerkesztés adott kérdését. 

M. I.: Nemcsak kollégák voltunk, hanem haverok is. Annyira, hogy egy kisebb buli után Jóska hatalmas télikabátjában jöttem haza, mert az enyémet a szerkesztőségi kocsiban hagytam, miután Szilvássyval és Zalabai Zsigáékkal Somorján mulattunk, és versenyeztünk, ki tud több népdalt… A sofőr elhajtott a kabátokkal együtt, de nekem valahogy csak haza kellett jutnom. Hát ilyen emlékeink is vannak. Jó időket éltünk. 

G. Zs.: Szilvássy után Molnár Norbi volt a legprofibb. Csinálta a lapot, komolyan. 

Olvassátok az Új Szót?

G. Zs.: Az online változatot úgy másnaponként megnézem, átolvasom.

M. I.: Én gyakrabban nézem meg, csaknem minden nap átböngészem. Nem lehet csak úgy egyik napról a másikra elfelejteni, hogy 39 és fél évig Új Szó-s voltál. Az új szerkesztőket már nem nagyon ismerem. Amit nagyon hiányolok a lapból, azok az emberközpontú riportok.

G. Zs.: Mi más időkben dolgoztunk, akkor, amikor egy komoly külpolitikai kommentárnak még nagy súlya volt. Mára elbulvárosodott a sajtó, igaz, az olvasók is megváltoztak. 

Urbán Gabriella

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Kiengedték a kórházból a sárosfai fiatalokat

A felsővárostól a festői partig

Átadták a Csemadok Életmű Díjait

VIDEÓ: Figyelmeztető lövések és autós üldözés a pozsonyi éjszakában

A szövetség bénázása miatt Vlhovának nem lesz nemzeti színű síruhája

Férfi kézilabda-vb - A magyar válogatott öt góllal legyőzte Tunéziát

Legfrissebb galériák
Olvasta már?