Veres Erika: Kambium

Kockaköveket figyelt a járdán. Ahogyan egymáshoz illeszkednek. Ahogyan két kockakő széle közé mégis odarakódik a hósáv. Az ostorfák bogyóit nem takarja el a madarak szeméből sugárzó fény. Egybetartanak. Elütő, mégis homogén tartomány a decemberi szürkeség. A minisztérium épületét is ilyenre meszelték. Tiszta, acélszürke izzásban az ország. A paragrafusokat bordó ablakkeret tartja fogságban. Itt nem szellőztetnek. Kontúrokat rajzol retinánkra a tél. Azok a vékony faágak, amelyek belógnak a képbe. A fotó színei nem adják vissza a látványt. Szeme érzékeny, és nem látja át a minisztérium épületének belső tereit.
Ott, azok a színek fények voltak inkább. Nem különböztek, csak rásimultak a látványra, amely belőlük tevődött össze. Az ablakkeret divatos bordója összetartozást üzent. A hó törékeny tejüvegként, burokként simult rá az épületre. Bele akart harapni. Hogy szájában érezhesse a vasrácsok ropogós tyčinkyjeit, hogy nyelve hegyén tartsa egy sziporka-pillanatra a telet. De az akarás a járdára pottyant, locspocsba fulladt, s ő csizmájával még szét is taposta.
Hogy tovább tartson a december, naponta kiradírozott egy rubrikát a naptárából. Végül, amikor a kalendáriumban összetalálkoztak a már megélt napok a még hátralévő napokkal, s azt kellett volna eltüntetni, ami épp van, meghagyta magának a mozdulatot. A radírozást nem folytatta tovább, ezzel jelezve az abbamaradás, a csonkulás pillanatát. Hangversenyeken gyakran megélhető hasonló élmény a hang és a csönd egybetalálkozásakor. A másodlagos vastagodás folyamatában a törzs és a föld alatti, ill. föld fölötti elágazásrendszer, a szár kerülete közelében maradó szállító edénynyalábok osztódó szövete – kambiumgyűrűje – működésével évenként egy-egy új, kifelé háncs-, befelé faszövetréteget képez a már elhalóban lévő vagy elhalt fatest körül, amivel a növény – a vesszőktől a koronaágakon át a törzsig és a gyökérzetig – évenkénti fokozatossággal mind vastagabbá válik. Kockakövek széle közé telepedő hó. Odarakódó más elem. A még utoljára hallható tővéghangzó. A még nyelven ízét bontó keserűség egy korty kávé után. Ezek a tiszta nincsek. Érezni, tudni, aztán elveszíteni. Elmúlik. Visszaidézésre vár. Visszaidéződik. Másképp. Soha nem ugyanaz. Már nem ugyanúgy. A véghangzójukat vesztett, egy szótagúvá vált tövek egy részét nem hagyta érintetlenül a veszteség, melynek következtében hangalakjuk megrövidült. Az idő közbelép. Az idő illúziója átrendezi, újraértelmezi, egyben alakítja, ezáltal pedig tönkreteszi a már megélt valóságot. A valóságot, amely szűrőkön keresztül ér el a tudatig. Egyetlen habcsókról hinni, hogy a torta egésze ez. A hópehely egy felhőből hullik alá. Széttárt tenyerünkből kiesik a megoldókulcs. Kopár faágak közt aláereszkedő jégkristály. Szánkra fagy.
Ebben a téli tájban úgy érzi magát, mintha az ábécé egy betűje volna – fekete tussal fehér papíron. Egyedi – szoliter – állásban a tér minden irányában méltóságteljesen szétterülő oly jellegzetes parki fákkal szemben, állományban a fák csak fölfelé törekedhetnek! Te melyik beszédhang szeretnél lenni? Magán- vagy mássalhangzó? Szíved szerint melyik nyelv hangkészletéből származnál? Alsó vagy felső nyelvállású lennél inkább? Mély vagy magas hangrendű? Egy bilabiális b? Vagy valamelyik frikatíva? Nazális netán? A pergő r? Zárt ë? Veláris h? Majd ezek betűként, ill. írásjegyként való jelölése. Alakjuk így nem annyira faji tulajdonságuk, mint inkább életkörülményeik tükre. Ábécék láncolatai, szavak, szófüzérek, mondatok, szövegek csavarognak a havas tájban a mezőn. [Vonatablak.] A lápvidék télen kevésbé vonzó, pontosabban: sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint nyáron. Fonetikai átirat. Nyáron egyébként is más a közérzet. A nyarat belengi az ősz. Langyos pára száll a mesterséges tavak fölött. A nádas él. A nádas lassan barnulni kezd. Herr Barna, eine Sachertorte mit Schlagobers, bitte! A nyár júliusban véget ér. Valamint érik a farkasalma. Titkos domboldalak véletlen fái, savanykás fűszálai között. A kis fák és a nagy bokrok határvonala egy bizonyos mérettartományon belül elmosódik. A farkasalma bimbói földközelben maradnak. Szára lágy, évgyűrűt nem képez. Mérgező. A Zerynthia polyxena lepke hernyójának abszolút tápnövénye.
Azt mondják, jobban működik feketével. Nem tudja eldönteni. A fekete háttér grandiózus mélységet ad a sugárzó napszíneket felvonultató képeknek. Mintha a világűrből léptek volna elő – minden festmény egy-egy bolygó a maga kozmikus, meséket szállító gyűrűjével. Vagy sötét faüregből előrajzó lepkék. Ha a Pillangók című képet nézzük, olyan, mintha a tárlat miniatúráját látnánk. A festő ezt is előrevetítette már 1893-ban.
„Nálunk szürkék a falak. Van, akinek ez jobban bejön” – válaszolt a jegyeladó. A látogatót ennek ellenére főleg a kisebb termek téglavörös (ziegelrot) háttere kábította el, hiszen a vörös tökéletes kontrasztot nyújtott a szürke-zöld dominanciájú festményeknek. Sziklaorom, tavasznyílás. [Orom, ormok.] Kétnyíl­tszótagos tendencia. A minisztérium szürke épülete mögé is kerülhetne hasonló felület. Élénkíteni, kiemelni, könnyedebbé, zöngésebbé, lélekemelőbbé, hangulatosabbá, ilyenebbé-olyanabbá tenni. Hatást érni el.
(Szén, tus, grafit.) Rajzolni lenne jó. Énekelni. Írni kellene. Festeni. Sütni-főzni, beszélgetni. Tanulni, tudni. Hinni. Némely napokon csupán az akarás marad. Abszolút, tiszta, változó. Ego sum via et veritas et vita. Mondta, és megszületett.