Lošonská Dékány Nikolett: Lavina

Egyszer mindenki életében eljön az a pillanat, amikor megszállja a… valami megszállja. Vagy egyszerűen csak elkezd viszketni, és úgy dönt, hogy belekezd. Persze olyan is van, akinek tényleg muszájból kell, de ez nem az a történet. És nem kell mindenképpen viszketnie valaminek, tekinthetjük az embert egyszerűen előrelátónak, aki úgy gondolja, jobb előre letudnia az egészet. Főleg, ha megtudja, hogy érkezőben a trónörökös. Akkor aztán igazán bele kell húzni, ha érkezni akarunk vele, mert ugye, az ilyen dolog amúgy is bonyolult, meg időigényes, érdemes még előtte elintézni, ha már egyszer. Na most, van az a típusú ember, aki fokozatosan, kis lépésekben halad. Majd van az, aki a „ha már egyszer, akkor mindent is” alapon működik. Ez utóbbi típusba tartozik az én drága férjem is ebben a történetben.

Mondjuk, azelőtt is pedzegette már, én meg ódzkodtam, aztán ő elfoglalt lett, és én megnyugodtam. Végig abban reménykedtem, hogy megfeledkezett eme csodás ötletéről, de sajnos nem. Mint kiderült, csak időt hagyott, hogy feldolgozzam. Majd mikor újra felszabadult egy kis hely az agya tárhelyében, nem volt mit tenni, végül bele kellett egyeznem.

Az első hónapok a pénz beszerzésről, a tervekről, az engedélyekről szóltak. Azaz sok-sok-sok-sok drága papír bürokrácia néven. A terv az volt, hogy kinyitjuk a konyhát, de mivel a mi konyhánkat a hálószobába lehet csak kinyitni, és egy konyha se nyílik a hálószobába, ezért a hálószobát is egyből ki kellett cserélni az ebédlővel. És mivel a hálószoba sokkal kisebb, mint az ebédlő, amihez továbbra is szívesen tartottuk volna magunkat, ez már a második fal le, fal felt jelentette. És ha már kiveszünk két falat és felépítünk egy újat, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, cseréljük ki a régi vezetékeket is. De ha már széjjelfúrják az összes falat, akkor legyen új vakolat is, nem? De. Ez volt a terv. Ja, meg a vécé. Oda is kellett legalább plusz 5 centi hely, hogy a kétméteres sógorom rá tudja csukni magára az ajtót. „Geberit kell nektek” – mondta apósom, aki kivitelezőt is ajánlott az egész hercehurcára, ugyanis régen ő is ezen a területen dolgozott. Tehát mínusz két fal, plusz egy új, vezetékek, vakolat, vécé. Van még pár hónapunk, végül is nem lehetetlen – hittük akkor.

Ahhoz, hogy engedélyt kapjunk, kellett egy projekt, amihez egy építész bácsit ajánlott az anyósom. A bácsi eljött, megnézte a lakást, azt mondta, mehet ki a fal, persze, majd beindult a képzelete. Felajánlott egy csavart: itt a gyerekszobát is le lehetne kisebbíteni, és ezt a falat kivágni, és akkor ide jöhetne egy ajtó, és akkor ide nem kellene, és ez itt pedig lehetne az egész könyvespolc. A férjem egyből beleszeretett az ötletbe, én kalkuláltam. Aztán tovább ment a bácsi, és természetesen nagyon jól hangzott minden, amit mondott, a nagyobb fürdőszoba is, de az olyan áron lett volna, amit mi sem időben, sem pénzben nem tudtunk kifizetni. Végül elfogadtuk az első ötletet. Azzal búcsúztunk, hogy valamikor eljön, leméri a lakást, megrajzolja, beadja a papírokat a hivatalba, és kezdhetjük is a felújítást.

Aki még nem csinált ilyet, mint például én, azt hinné, hogy ez maximum egy-két hét. Hát nem. Hosszú hetek, hónapok teltek el, míg a végére értünk az előző mondatnak. Közben kitaláltuk, hogy ha már egyszer egy ekkora volumenű felújítást csinálunk, akkor ne csak a vécében, de a fürdőszobában is ki legyen cserélve a csempe, és akkor vágassunk ki felül helyet két sornyi üvegtéglának is, hogy legyen egy kis természetes fény a virágoknak. Közben a szülők rászedtek egy új konyhára is. Na de itt aztán tényleg álljunk meg – mondtam. Közben az apósom által ajánlott munkásbrigád elkezdte felújítani a férjem keresztanyjának a lakását. De jó, hogy ő is pont most! Végül is mindegy, mi nem egyeztettünk időben.

Mire is vártunk? Leülünk hát megegyezni, hogy amint végeztek ott, kezdhetnek itt, nehogy megint elhappolja valaki őket előlünk. Mert bizony, az ilyen mesteremberbrigádokat viszik, mint a cukrot. Én, ha újra szakmát választhatnék, tuti ezermester lennék. Szóval egy újabb hónapot kellett várnunk. A mi felújításunkat két hónapra saccolták. Már csak három és fél hónapunk maradt Matyi érkezéséig. Akkor még éppen érkezünk vele. Nagyon bizakodók voltunk, bár bárkinek meséltük, akinek volt már tapasztalata, kiröhögött. Mindegy. Nem volt visszaút. Elkezdtem hát lassacskán összepakolni a lakást.

Intéztük a konyhát, persze azt is méretre. Elvileg két hónap a gyártási idő, én naiv meg azt hittem, elég kiválasztani a színt, meg gyorsan megterveztetni, és már mehet is a kívánságpapír az asztalosműhelybe. Haha. Hát nem. De erre is majd két hónap múlva jöttem rá, amikor is megtörtént a negyedik utolsónak hitt egyeztetés a konyha tervrajzával kapcsolatban. Eltelt egy újabb hónap, a munkásbrigád befejezte az előző melót, kérdezgettük, mikor kezdenek, de nem kapunk pontos választ, majd sok zaklatás után kinyögtek egy április vége, május elejét. Két és fél hónap volt ekkor hátra.

Addigra összepakoltam a lakást, a férjem egy hétig mindennap különböző barátok segítségével elhordott mindent. Egyedül a kamrát nem pakoltuk ki, sőt telepakoltuk, ahogy csak lehetett. Az egész könyvespolc, a tévé, két szekrény, polcok, ami csak nehéz és befér. Átköltöztünk apósomékhoz, hogy ott vészeljük át ezt az időszakot. Eltelt az április vége, eljött a május eleje, már ott laktunk egy hete, de a munkásbrigádnak se híre, se hamva. Az apósom nyugtatgatott, hogy nem kell izgulni, ismeri őket, ügyesek, egy hónap alatt meglesz minden. Eltelt még egy hét, majd még egy hét, már tiszta ideg voltam, hogy nem érkezünk, de azért még reménykedtem.

Május 22-én – egy hónappal az ígért és 2 hónappal a tervezett kezdés után – végre megkezdték a felújítást. Az első nap tízen mentek neki a falaknak, végeztek is velük. Remek. Ebben a tempóban talán még készen is leszünk, gondoltam megint pozitívan, de sajnos kicsit lelassultak a dolgok. Már csak hárman dolgoztak a falak felépítésén, teltek a napok, hetek, apránként jutottunk előre, volt olyan nap, amikor nem dolgoztak egyáltalán. Máshova is jártak ugyanis. Az ember ilyenkor kétségbeesett, tehetetlen, nincs más választása, mint tűrni és türelmesnek lenni. Mindenhol csúszás.

Nem volt idegzetem csempét válogatni, nem lesz csempe. Azt találtam ki, hogy vízálló betonfestékkek lekenik a falakat és kész. Azt mondta a főgóré, persze, nem gond, csináltunk már ilyet. Majd mikor oda jutottunk, hogy be kellett szerezni az anyagot, kiderült, hogy ő nem tudja milyen festéket és hol kellene beszereznie, az előző ügyfél is maga vette meg. Ekkor indult az egyhetes felfedezőutam a neten a különböző szakértői vélemények, tapasztalatok, termékajánlatok, lakásfelújítós oldalak között. Megtudtam, hogy sok ilyen festék van, de egyik sem vízálló, bár közülük sokan vallják magukat annak. A vélemények szerint viszont csak képen néz ki jól, a gyakorlatban nem működik. Meg is találtam a kisbetűs részben, hogy félévente újra kéne lakkozni a falat. Haha. Biztos, hogy nem.

Végre találtam egy brünni céget, aki garantálta a vízállóságot, teljesen új anyagot és technológiát használva. Remek. Autóba pattantunk hát, személyesen mentünk el érte, mert a főgóré azt mondta, jó lenne már péntekre beszerezni, a cég pedig hétfőre ígérte. Megvettük, elhoztuk, átadtuk egy kétoldalas képes használati utasítással együtt. Egy hónap múlva nyúltak hozzá. Mikor végre elkészült és megláttam, sírva mentem el a lakásból. Elismerte a főgóré is a képek alapján, hogy az embere nem végzett jó munkát, ő se így képzelte. Nem számolta fel hát a munkát, és levonta az anyagköltséget a fizetendő összegből. Szuper. Ezzel viszont még mindig nem voltunk kisegítve. A falak ugyanis továbbra is rettenetesen néztek ki. Hívtam hát a cseh céget, hogy kéne még egy kör, meg esetleg egy ember, ezúttal tőlük, aki tényleg ért hozzá. Azt mondták, az elég körülményes, és drágán is jönne ki, de küldjünk el hozzájuk valakit, ingyen csinálnak workshopokat. Mindketten szeretünk barkácsolni, viszont én ekkor már bármelyik pillanatban megszülhettem, a férjem ment el két kollégájával a kiképzésre. Aznap mindketten azon imádkoztunk, hogy a fiunk ne most akarjon a világra jönni. Egyszerűbb lett volna a csempe.

Közben elkészültek a vezetékek, a vakolat, kezdett a lakás lakásnak kinézni. Ekkor jöttek azok a dolgok, amivel nem számoltunk. Az összevont két szobát a folyosóval együtt újra kellett betonozni, hogy egy szintbe kerüljön az aljzat. Az egyik szobában parketta, a másikban két éve lerakott úszópadló volt – ezt most a beton nyeli el. Ez pedig azt jelenti, hogy új padló is kell. Bamm. Még egy tétel, még egy valami, amit ki kellett választani a több ezer hűtő, mosogatógép, sütő, csap, vécétartály, villanykapcsoló, mosdó stb. szemrevételezése mellett. De jó, hogy ekkora a választék.

Aztán a konyhatervezésnél, ami még mindig a tervezési fázisban tartott, megtudtuk, hogy bármennyire is igyekeztek, nem fog oda férni a mosógép, ahol volt, és a gázos vízmelegítő se maradhat a falon, mert ott lesz a hűtő, úgyhogy vegyünk egy elektromos kazánt, és rakjuk a mosógéppel együtt a kamrába. Bamm. Egy újabb tétel. No várjál, de a kamra tele van rakva mindennel! Áááá, neeeeeee.

„Felfújtuk a pofánk”, ahogy azt a gombaszögi brigádokon az utolsó szükséges lendületfelvételnél szokta mondani Szillardó, és kipakoltuk a kamrát. Két hét volt hátra. Kezdtem beletörődni abba, hogy a gyermekágyat is az apósoméknál töltöm. Legalább lesz segítség. Kiválasztottuk és megrendeltük a kazánt. Kiválasztottuk és megrendeltük a padlót, amit csak a konyha beszerelése után lehetett megcsinálni, amit meg csak augusztus közepére ígértek. Oké, akkor ez ennyi. A gyerekszobában és a hálóban az eredeti parketta csiszolására és lakkozására szintén augusztusi időpontot kaptunk. Mindezek tetejébe a régi polcok nem illettek a falkivágásba, kellett egy új könyvespolc is, és ha már, akkor egy plusz szekrény az előszobába a kabátoknak. Azt éreztem, minden nap van valami, amit még venni kell. Elegem volt.

Végül szeptember elsején költöztünk be egy nem kész, de lakható lakásba. Mindennap jött egy-két családtag, barát, akinek szoptatás közben magyaráztam, mit hova tegyen. Amikor Matyi aludt, én is pakoltam. Két hét után a nagyját el is rendeztük a dolgainkak, de még így is annyi apróság maradt ránk, hogy a munka és a baba mellett a mai napig próbáljuk szépen, sorjában oldani. Így legalább minden szabad hétvégén lehet valaminek örülni. Legújabban egy faliórának.

Hát ilyen, amikor viszket, de nincs kód a Simshez. Nem lehet mindent egyszerre. És nem lehet mindent eléggé előre eltervezni. És ugyan a remény hal meg utoljára, de ha valaki felújítani készül, az ne legyen optimista. Az számoljon tripla idővel. Ami két hónapnak tűnik, az minimum fél év lesz. Nekünk most egy jó ideig tuti nem fog viszketni semmink.