Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 8. – A szellemstoppos, avagy a Magashomlokú

Kámforrá váló stopposokkal, hajtűkanyarok után rémítő fantomokkal tele van a padlás. Pontosabban a közutak. E közkedvelt rémmesék szinte mindenhol előfordulnak, ahol az emberek nem eresztettek gyökereket, s úton vannak. A röghöz kötött életformák fokozódó feloldódása az úton levésben érthető módon nemcsak életben – pontosabban a kollektív emlékezetben – tartja a démoni mesterkedések ezen válfajáról szóló híreszteléseket, hanem túlzás nélkül mondhatjuk, virágkorukat élik az úton-útfélen kísértő démonok. Hiszen hányan halnak meg manapság közúti balesetekben? Nyilván az olvasók közül is többen emlékeznek útitársul szegődött szellemekről, a halálkanyarok és kereszteződések szélén tapasztalható ektoplazmikus jelenségekről szóló mendemondákra.
A kriptopszichológia területén két vélemény alakult ki e démonjárás eredetéről. A posztmágia irányzatának követői szerint az eltűnő stopposok a modernitás lakmuszpapírjai, mivel a gépkocsivezetés elterjedése után jelent meg ez a kísértéstípus. Ezzel szemben a tradicionalista iskola hangsúlyozza, hogy mindig is vándoroltak a népek. A különböző kultúrákban leírt démoni jelenségek összehasonlító vizsgálata révén a démoni jelenségek és entitások általános tipológiája is meghatározható. Az irányzat radikális szárnya, az újklasszikus irányzat egyenesen kimondja, hogy nincs új a teremtés fekete napja alatt: Lucifer poklokba vettetésének napjától kezdve egészen az utolsó napig nem születik új entitás. Tehát a kultúrák és nyelvek változnak, de a démoni örök.
Nemcsak úton-útfélen, de otthon minden tévében áll egy fiatal, hullasápadt, creepy lány hosszú fehér ruhában az út szélén – pláne a monitoron túl! Egy YouTube-on szénné osztott portugál hoax videóról (a sátáni megfordítás elve mentén tudható, hogy a hoax mindig az igazi) szóló blogbejegyzésben a következőt olvastam az elterjedt városi legendáról (ami pedig mindig valós): „Teresa Fidalgo egy balesetet szenvedett fiatal lány, akinek a lelke nem talál nyugodalmat, és annak az útnak a mentén kísért, ahol utolérte a végzet. Magányosan, szomorúan áll az út mellett, ám aki felveszi, azt magával viszi a halálba. Ismerős történet, ugye? Szinte mindenhol hallani ezt a történetet, csak épp a helyszín vagy a név változik.”
A Kis-Keleten számos helyen botlunk visszajáró halott stopposokba. A Máramaros és Bukovina határán fekvő Radnai-havasokban, valahol Borsa és Cârlibaba között található út menti keresztről mesélnek hasonlót. A Prislop alatti szerpentineken éjjelente egy fehér, régimódi öltözetű nő jelenik meg az árok szélén, majd az erdőbe csalogatja az autósokat, akiket másnap felnyársalva találnak meg, vagy jobb esetben eszüket vesztve bolyonganak az erdőben.
Egy tavalyi beszámoló szerint egy sofőr stopposnak nézett egy fehér asszonyt, s noha az csak suttogott meg bólogatott, egészen Borsáig vitette magát, ott egy romos házra mutatva állította meg a kocsit, majd kámforrá vált. A sofőr bement a házba, és amikor a romos szobában meglátta a magától hintázó hintalovat, és meghallotta a suttogva dúdolt gyerekdalocskát, kis híján szívrohamot kapott.
Csak később derült ki, hogy a szellemstoppos nem sóhajtozott, amikor a sofőr az úticélját kérdezte, hanem a magyar „haza” szót suttogta. A történet felgöngyölítésének részleteit lásd az Kriptopszichológiai Kutatóállomás Máramarosi Kihelyezett Osztálya tavalyi évkönyvében. Végül kiderült, hogy a szörnyű esemény nem is olyan régen történt, talán félszázada sincs. A nőt a szeretője gyilkolta meg a Prislop kolostor alatt, a Gaura diavolului erdőben, amelynek szélén sofőrünk felszedte a sápadt potyautast. A nő szeretője Cârlibabában lakott, számos alkalommal megtette ezt az utat az asszonyhoz. A szenvedély kicsapott medréből: a férfi meg akarta szöktetni az asszonyt a férjétől, az asszony azonban meggondolta magát a gyerekei miatt. A volán mögött induló féltékenységi jelenet az erdőszélre kanyarodva tragikus fordulatot vett. Az asszony szelleme a gyilkosság évfordulóján jelenik meg, a szerpentineken ilyenkor szinte mindig baleset történik.

*  *  *
Démonológiai sorozatunkra már sok lelkes olvasói e-mailt kaptunk, némelyikben egészen érdekes démoni behatások tapasztalatát osztotta meg velünk a levélíró. A somorjai S. Gábornak, a DHL futárjának beszámolója azonban olyan lehetőséget kínált a Central-East European Demonologic Studies Centre pozsonyi fiókintézete kriptopszichológusai számára, hogy nem mulaszthattam el felhívni rá a figyelmüket.
 

„A D4-es Pozsonypüspöki mellett futó szakaszán, Most és Püspöki között, de a výpadovkák mellett is találkoztam vele. Először el is felejtettem a dolgot. Később azt hittem, egy őrült nő szokott felbukkanni az út mellett, aki úgy mászkált az árok szélén, mintha keresne valamit. Hol befelé nézett a szántóföldre, hol a forgalmas út árka mentén járt lehorgasztott fejjel. Talán elvesztett valamit? Nem foglalkoztam vele, nem oldottam. Később egy nőt láttam az út szélén, olyan hippilánynak nézett ki, mint valami életművész stoppos. Nem tűnt részegnek, tiszta normálisan nézett ki. Így hát megsajnáltam. Igaz, az arcát csak akkor láttam, amikor már a hátsó ülésen ült. Csak azután esett le, hogy a stopposom ugyanaz a fura nőszemély, akit már korábban láttam az út mellett. Amikor a visszapillantóba sandítottam, láttam az arcát, nem tűnt eszelősnek, inkább valamiféle nyugalommal nézett ki az éjszakába. Fehér vászonruhában volt, kézműves csatokkal, összefont haját valami sasfej alakban végződő hajtű fogta össze, de feltűnt sápadt, szokatlanul magas homloka. Bár akkor még azt hittem, hogy csak a visszapillantó meg a fényviszonyok miatt torzult a kép. Épp csak egy pillantás volt, nem akartam, hogy észrevegye, hogy bámulom, de fura érzés kerített hatalmába. Mintha meztelenül álltam volna egy terem közepén. Tudtam, hogy bámul azzal az átható tekintetével. Nagyon furán beszélt, azt gondoltam, hogy siketnéma. A városba mész? Bólogatott. Nagyon lassan mozgott, de amikor hirtelen kirántotta a hajtűt a hajából, megijedtem, mintha rám akart volna támadni, elrántottam a kormányt, és kis híján balesetet okoztam, ahogy átsoroltam a párhuzamos sávba.”
Miután felkerestem Gábort, elmondta, hogy a legtöbb kísértés a D4-esen péntekenként történik. Arról is beszámolt, hogy nem ő az egyedüli, aki találkozott a kísértettel, az egyik kollégáját saját kérésére áthelyezték a prágai vonalra, egy másik viszont a Tátrában végezte idegszanatóriumi kezelésen. „Magashomlokúnak kezdtük nevezni. Persze az újak azt hiszik, hogy ugratjuk őket, röhögnek egyet, aztán az arcukra fagy a mosoly, amikor meglátják sápadt homlokát az út szélén.” Mivel Gábor attól tartott, hogy a kísértés előbb-utóbb a sofőrök életét fogja követelni, az intézethez fordultunk.
Bevallom, első olvasásra azt gondoltam, hogy Gábor élménye a szellemstoppos klasszikus esete. A hölgy nyilván halálos közúti balesetben hunyt el, a kísértete bosszúra szomjazik, mivel a másik gépkocsi volt a hibás... Míg Gábor meg nem jegyezte: „Erre járok Bécsbe, mióta megnyitották ezt a szakaszt, máshol nem tapasztaltam hasonlót.” Valóban: a D4-est csak pár éve nyitották meg, történt itt ezalatt halálos baleset?
Az intézetben ezután kutatni kezdték az eset hátterét. Hamar kiderült, hogy az építési munkálatok során hatalmas temető került elő az Avar Kaganátus korából. A 2017-ben feltárt, 485 avar–szláv sírt számláló temetőnél csak a dévényújfalui nagyobb. A feltárást 2023 nyarán is folytatták, ekkor újabb sírokkal bővült a leletanyag. A temető méretéről, a gyermeksírok nagy számából és a fegyverleletek hiányából biztosra vehető, hogy több mint százévnyi békés, letelepedett élet folyt a Duna ma már nem létező mellékágának túlsó partján, ahol a temetőhöz tartozó település állt, minden bizonnyal avarokkal keveredő szláv lakossággal. Vajon a feledés miféle alvilágába tűnt ez a virágzó kultúra?
Önmagában még ez sem lenne különös dolog. Azonnal eszembe jutott egy időben a történelmi leletanyag és a feltárás szempontjából is közeli példa, a szintén a népvándorlás korából származó magyarországi gepida temetők esete. A Tiszapüspöki, illetve a Berettyóújfalu melletti lelőhelyre 2015-ben az M4-es építésénél bukkantak rá, a Tiszaug-Országúti bevágás melletti, eddigi legnagyobb Magyarországon feltárt gepida temető 2018-ban pedig az M44 építésének köszönhetően került elő. Lám, a Kis-Keleten a fejlődő közúthálózatnak köszönhetően tárul fel a vidék elfeledett múltja. Csak tartsuk észben: egyszer mindenkinek lejár az autópálya-matricája.
Az intézet kapcsolatba lépett s konzultációt folytatott az avar temető feltárását vezető archeológussal, aki nem járult hozzá a neve közléséhez. Mivel az avarok mágiája velük együtt nyomtalanul eltűnt, az intézet kísértésügyi keleti specialistája, Özdemir Sarıhan úgy döntött, a kortárs turkesztáni sámánrítusokkal próbálkozik. Miután az archeológus a helyszínre vezette, geomantikus meditációt végzett, majd nekifogott a kazah kumalak rítusnak. Sajnos azonban semmiféle válasz nem érkezett odaátról. Ráadásul az intézet kiküldött radieszteziológusa, Slavomír Árendáš ektoplazmadetektorai sem érzékeltek semmiféle paranormális tevékenységet. „Különös, igaz ugyan, hogy a csontok, a leletanyag valamelyik múzeum vagy egyetem raktárában pihen, de a kísértet itt kell, hogy legyen” – hümmögött Slavo. Minden kezdő tudja, aki olvasta a Démonológiai kiskátét, hogy a kísértés jelenségénél az odaáttal összekötő portál létrejötténnek két módja van. Vagy a tárgy, esetünkben lelet, vagy pedig az adott tér – a „végső” nyughely – révén nyílik meg. Világos, hogy itt az utóbbiról van szó. Slavo a klasszikus lengyel pálcás eljáráshoz folyamodott, a pálca azonban furcsamód az egykori temető területén kívülre mutatott, sőt, az út másik oldalára.
Az archeológus elmondta, hogy ott is végeztek feltárást, és ott korábbi leletekre bukkantak. Mindenekelőtt egy késő antik udvarház alapjait tárták fel, amelyet sánc vett körül, római mintára építtették, és minden bizonnyal egy helyi germán fejedelemé lehetett. Az 572A kereszteződésének kiépítésekor emellett a hallstatti kultúra korából is találtak leleteket, illetve egy női sírt, torzított koponyával.
Kérem? Ekkor jutott eszembe Gábor megjegyzése arról, hogy a fantomnak szokatlanul magas volt a homloka. Az archeológus nem igazán tudott segíteni a további kutatásban, ugyanis a nemesasszony sírját korábban feltörték, így nem eredeti állapotában maradt fenn. A datálása sem pontos, csak annyit tudni, hogy a népvándorlás korából származik, és a germán udvarházzal függ össze. Az antropológiai vizsgálatok megállapították, hogy a koponyáját az aymari típusú kötéstechnikával torzították gyermekkorában. Talán langobárd volt, vagy abból az időből származhat a lelet. A húszas éveiben járó nőt alighanem gazdag ékszeranyaggal temethették el, hiszen a koponyatorzítást a legfelső réteg gyakorolta. A langobárdok között viszont a gyakorlat nem terjedt el, jellemezte azonban a gepidákat, akik valószínűleg a hunoktól vették át. A magyarországi gepida sírokban – a fentebb említett friss lelőhelyeken is – több példája fennmaradt a torzításnak, számos új csúcsfejkoponyával gazdagodtunk. Pozsony vidékén azonban a lelet egészen egyedi.
A keleti germán dialektust beszélő, a vandálokkal, gótokkal és langobárdokkal rokon gepidák a hunok leghűbb szövetségeseivé váltak. Attila különösen becsülte királyukat, Ardarikot, ez azonban nem akadályozta meg a gepidákat, hogy a hun hadvezér utódait legyőzve saját királyságot alapítsanak a Tisza-vidéken, majd a Dunántúl és Erdély felé terjeszkedjenek. Később megszerezték a Száva menti Sirmium városát is, ahol az ariánus gepida püspök székelt – bár a nép zöme még nyilván pogány volt.
„A keletről, az alánokkal, majd a hunokkal elterjedt mesterséges koponyatorzítás gyakori volt az 5. századi gepidák körében, de a 6. századra eltűnik ez a különös »divat«. A pannoniai langobárd nők – az eddigi jelek szerint – soha nem hódoltak neki” – írja A középkor hajnala című klasszikus munkájában Bóna István 1970-ben. A Pozsonypüspöki szélén feltárt koponya tehát egy gepida nagyasszonyé lehetett. Holott a gepidák főleg a Tiszántúlon éltek, a Duna nyugati oldala a langobárdok szállásterülete volt.
A régészeti leletek mellett írásos források is beszámolnak a gepidákról. Igaz, nem tőlük származnak, hanem a rivális langobárdoktól. Pontosabban Paulus diakónus krónikájából, aki a szövegben található germán kifejezések, illetve a latin jellegzetessége alapján ítélve a filológusok szerint langobárd lehetett. Ő közöl például egy furcsa mesét a langobárdok nevének eredetéről, amiben a germán főistenpár, Wotan és Freyja szerepel.
Paulus krónikája elmeséli Gepidia szomorú végét is. Alboin, a langobárdok tizenkettedik királya az Al-Dunánál tanyázó avarokkal szövetkezett a gepidák ellen, s véres csatában megölte a királyukat. „Az ütközetben ölte meg Alboin Cunimundot, s levágott fejéből ivóserleget készíttetett magának – írja a krónikás az utolsó csatáról. – A gepida nemzet azonban annyira tönkrement, hogy attól az időtől fogva többé egyetlenegy királyuk sem volt.” A langobárdok ezután Itáliába költöztek, a leigázott gepida túlélők pedig vagy velük mentek, vagy a beköltöző avarok uralma alá kerültek.
A krónikás azt is elmeséli, hogy Rosamundot, Cunimund lányát Alboin ágyasként tartotta, majd feleségül vette. Veronában egy alkalommal azzal alázta meg, hogy nyilvánosan kellett innia apja koponyájából. Rosamund coup d’état-vá hatalmasodó bosszúja minden pletykára éhes krónikás álma. Előbb összeesküdött a király tejtestvérével és fegyverhordozójával, Helmechisszel, majd annak az udvarhölgynek a helyébe feküdt, akivel Peredeo, az egyik főember kufircolt. „Vagy te ölöd meg Alboint, vagy neked kell Alboin kardjától elveszned!” – kötötte a lelkére az aktus után leleplezve magát. A tivornyát követően nyugovóra térő Alboin kardját az ágyhoz kötik, a folytatást pedig kitaláljuk.
Vajon a Pozsonypüspöki alatt megtalált magas homlokú koponya tulajdonosának szintén ilyen drámai sorsa volt?

Intézetünk médiuma, Jasna Vidovita segített megfejteni a rejtélyt. A koponyával való parapszichológiai kontaktus hatására az elképesztően intenzíven felelevenedő belső képeket figyelve raktam össze a Magashomlokú történetét Jasna segítségével, akár egy töredékes leletet.
A Magashomlokú egy távoli sík vidék folyóparti városában született, az anyja a király rokona volt, az apja főember, hadvezér. Freyja kultuszát gyakorolta, haliurunna volt, vagyis boszorkány és halottlátó, ismerte a rúnamágiát, sólyommá tudott változni. A gepida társadalomban nem nyomták el a nőket, a Magashomlokú szerelemből házasodott össze egy ifjú harcossal. Esküvői ajándékként egy szép, míves hajtűt kapott tőle ajándékba, régi gót ötvösök munkáját. Amikor Gepidia elveszett, apját és férjét megölték a csatában, a mészárlások elől menekülő fehérnépet pedig elfogta egy langobárd őrgróf, aki azon nyomban meg is erőszakolta a nőt. Mivel szokatlanul magas homloka kifejezetten izgatta, magával vitte az udvarába. Egyedül a Magashomlokú tudta csak, hogy minden hiába, a megboldogult férje magzatát hordozza a méhében, s utószülöttnek ad életet, nem pedig új, langobárd ura sarjának, aki előnyszerzésből már a megfeszített, új istent vallotta, nem Wotant, aki a világfa, az Yggdrasil ágán függött kilenc éjen át, önmagát áldozva fel, hogy elnyerje a varázslatos rúnákat.
Magashomlokú sokáig forralta szívében álnok tervét. Gyorsan elnyerte új népe bizalmát, talán mágikus praktikákat is bevetett. Eljött az idő, hogy bosszút álljon a családját ért gyalázaton, és megölje az urát. Egy éjszaka odalopózott hozzá, és a halántékába ütötte a hajtűjét, amelyet egykori szerelmétől kapott. A hajszálak közötti szúnyogcsípésnyi piros pontot nem vette észre senki. A Magashomlokú eddigre mindenki tiszteletét kivívta, így fia régenseként lépett férje helyébe. Elérte azonban Wotan vagy inkább Krisztus büntetése egy különös betegség képében, amelyet Gepidiában nem ismertek. Miután vért köpött, a Magashomlokú tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai. Nem sokkal azután, hogy nagy pompával eltemették, fia, az utolsó titkos gepida király langobárd úrként gyűjtötte maga köré a szétszóródott gepidákat, s a langobárdokkal tartva Itáliába távoztak. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják, így a Magashomlokú igaz történetét sem jegyezték fel, csupán a különleges érzékenységű médiumok tudják kiolvasni az Akasha krónikából, mint Jasna Vidovita.
Ám ezzel még nem ért véget a Magashomlokú története. Nem nyugodhatott békében sokáig, mert az első kalandozó avar seregek kirabolták a sírt. Később egy betelepülő avar törzs a leélt udvarházat helyőrségként használta. Egy-két emberöltővel később a lakatlanul hagyott épületeket kijavítva, melléjük újabbakat építve formálódott avar faluba szlávokat telepítettek, újra művelni kezdték a földet. A Magashomlokút feltört és kirabolt sírjában nem nagyon háborgatták, elátkozott helynek tartották, nemigen merészkedtek ide a faluból. Beszélték, hogy egy szláv ifjú meg akart szöktetni egy avar asszonyt, és találkát beszéltek meg itt, hiszen a helyet mindenki elkerülte. A nő azonban megőrült, és amint a szeretője odaért, rátámadt és halálra szurkálta. Mások szerint maga a Magashomlokú támadt rá az arra járókra. Mivel tartottak a kísértettől, az avar gyerekek között kevesen mentek át a bátorságpróbán, és merészkedtek be a sírboltba. Aki mégis megtette, suttogva mesélte a titkot a koponya különösen magas homlokáról. Teltek a századok és múltak a népek, míg a Magashomlokú sírjából meg az udvarházból nem maradt semmi, csak fákkal-bokrokkal benőtt bozót, míg úgy háromszáz éve azt is be nem szántották.
A környékbeli gyűjtésből származó, birtokunkba jutott információk szerint egy szövetkezeti traktorista az őszi szántás során találkozott a Magashomlokú kísértetével, 1967-ben. Az éjjel a föld közepén hirtelen felbukkanó sápadt asszonytól úgy megijedt, hogy kiesett a traktorból. A gép azonban nem állt meg, az eke maga alá gyűrte a pufajkáját, és levágta a traktorista fejét. A szövetkezetben azt hitték, részeg volt. Aztán röpke fél évszázaddal később megépült az D4 itteni szakasza.
Talán Itáliába akart eljutni a szellemstopposunk? Vagy másfél ezer éves csúszással arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az utolsó gepida király fű alatt tovább él?
A Magashomlokú szellemét az intézet nekromantája, Cornelius Nachtfalter famulusa segítségével egy salamoni varázskörben idézte meg. A ceremóniás mágia részleteit avatatlan olvasókkal nem oszthatjuk meg. Ám ha feltűnne önöknek valami gyanús a D4 környékén, feltétlenül írjanak egy e-mailt a szerkesztőség címére. Különösen pénteken legyenek óvatosak, hiszen az Freyja napja: Freytag.