Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 5. – A chála

Démonológiával foglalkozni néha teljesen olyan, mint ha összehasonlító nyelvészeti kutatásokat folytatna az ember. Megesik, hogy a kis-keleti múltak sötétjében ugyanazokat a démoni mesterkedéseket máshogy nevezik meg akár a szomszédos nyelvek is – értsünk a szó alatt az intim közelségtől az irodalmi haza távlatáig tartó határokat és azonosságokat. Ugyanazt a visszajáró halottat, aki romlást terjeszt és pusztulásba taszítja az eleveneket, a hegy egyik oldalán vukolaknak hívják, míg a másikon már vampirnak tartják. A tündérek különféle kategóriái például összefolynak, a Poludnicának, avagy a Dél Asszonyának átkos tevékenysége általános tündérvonásnak tűnik, mégsem csupán szinonim viszonyról van szó köztük. Közben ott van a démonvilág regionális különbségeken átívelő hivatalos nyelve, avagy az Egyesült Nemzetek Démonológiája, amely az e világ és a pokol között nyújtózó sötét hierarchia olyan klasszikus neveivel dobálódzik, mint az incubus–succubus páros, a lemúr, a szirén, Meluzina, a hárpia vagy éppen a lamia. Ezeket az internacionális kádereket a hivatal nyelvét beszélő szakképzett démonológusok ismerik csupán, a Kis-Kelet ennél sokkal népiesebb és lokálisabb. És ez nem feltétlenül hiba, a falusi kuruzslók és mezei füvesemberek tudománya azonban lenyűgözheti a kriptopszichológiában járatlan halandókat éppúgy, mint a legképzettebb goétákat. Különösen a Kelet-Balkánon.

A chála kimondottan kelet-balkáni délszláv démonnak minősül. Szlávnak azért tarthatjuk, mert az albánok és a görögök nem ismerik. Sem pedig a nyugati vagy a keleti szlávok, ezért déli. Kelet-balkáni pedig azért, mert a félsziget nyugati felén a horvátok, szlovénok nem ismerik – szóval valami pravoszláv jelenségről lehet szó.

A chála a szerb, macedón és bolgár területeken honos. Bulgáriában inkább hala (хала), a szerbek meg ugye lusták kiejteni a „ch”-t a szó elején, mint az „istorija” esetében is – így ala-t (ала) mondanak. A macedónok meg... hagyjuk is, sokáig azt sem tudták, hogy bolgárok-e vagy szerbek, s hogy merre van Észak (nagy É-vel!).

A chála a sárkányok – zmej, zmaj – és a zmejica, azaz sárkányné (kis s-sel!) rokonságába tartozik, keringenek mendemondák arról is, hogy a sárkány időről időre megverekszik a chálával. Vagy a lamijával. Mert az összehasonlító démonológia és a kriptopszichológiai taxonómia megoldhatatlannak tűnő problémája a hala és a lamija elválasztása. A legtöbb gyakorló démonűző szerint ez csupán nyelvi probléma, hiszen a démonjárás, a megjelenés, a rontás tipológiailag egyezik, tehát ugyanarról az ártó erőről van szó. Az elméleti kriptopszichológia azonban nem elégszik meg ezzel a válasszal. Főleg nem az archeokritopszichológusok, akik tudják, hogy a lamia eredete ógörög, s talán trák idők homályába vész, míg a cháláról fecseg a folklór felszíne, de mélyen hallgatnak az antik kútfők. A Kelet-kutató démonológusok késélre menő vitákat folytatnak az összehasonlító kriptopszichológusokkal (főleg a szlavofil szárnnyal), hogy honnét ered maga a szó: hala.

Az utóbbiak arra hívja fel a figyelmet, hogy generálszláv démoni jelenségről van szó, és azzal érvelnek, hogy a luzsicai szorbok és egyes fehérorosz dialektusok is megőrizték a szó gyökerét. A törökösök ezt nem tartják meggyőzőnek, és az An Ala démonnal argumentálnak, az ala pedig kígyót jelent. Ő Azerbajdzsánban és Belső-Ázsiában is honos. És láss csodát, az exoszmán balkáni területeken is. A chála tehát szerintük asszimilálódott török démon. Mire a szlavofil szárny felhördül: eltörökösödött echtpravoszláv balkáni démon a хала. Ugyanabba a vihardémoni családba tartozik, ahova Sárkány és Sárkányné, és Lamija néni!

Vajon ér-e a név a démoni világban?

*  *  *
– Kamil Aliosmanov Ahmedov, ezen a néven születtem. Magyarán Kamil, aki az Alioszmáné, aki az Ahmedé. A szüleim a Kamil nevet adták nevem, ami mindenkinek különösnek hangzik. A bolgár fül azt hiszi, ez európai név, talán katolikus, a kamilla szó miatt egyszerre szlávos és latinos. A török fül pedig azt gondolja, keleti, mert ez egy arab név, tevét jelent, dzsamal, kemal, az teve, tehát ez egy oszmán név. Ma ez a nevem: Kemal Gürsel. 
Mesélte nekem Kemal egy augusztusi délután a széles keleti Duna partján. A nyár folyamán itt végeztem démonológiai terepmunkát. Kemal Gürsellel egy nagyobb projektnek köszönhetően találkoztam, a bursai Iszmail Hakki Bursevi Intézet Kriptopsziochológiai Osztálya munkatársainak köszönhetően. Belenében, ebben a dunai bolgár városkában találkoztam Kemallal, a folyópart menti római romoknál egy padon. Kemal Törökországban él, Brusában, nyugdíjas tanár.
– Tudja, én egészen korán találkoztam vele: a gyerekkoromban – mondta, amikor megtömte pipáját a gyommal benőtt római romkert mellett, s az első füstöt kifújva elnézett a távolba. Messze a Duna felett vihar készülődött. Terhes volt a levegő. – A chálával, mármint. Vele ijesztgettek. A szomszédasszony, tőle tanulta el anyám is szerintem, vagy nem tudom, lehet, hogy fordítva volt. Azt mondták, ne menj ki a folyópartra, mert elragad a chála. A chála a Dunában lakott ugyanis, mi pedig a partján, a lakótelep a folyóra nézett. Később bunkereket építettünk a folyó menti ligetben, de sosem mertem közel menni a vízhez. Csak néztem messziről a sötét sodrását. Ott szélesebb a Duna – intett fejével a horizont felé. – Szilisztrában, tudja, én ott nőttem fel. A szüleim költöztek oda, egyébként Belovecből származnak, egy közeli faluból. De persze nem hívhattuk így. Törökül Sırtalan – tette hozzá.
Felkanyarodtunk a pontonhídra, amely puszta acéljával a háborús övezetekre emlékeztet. Belene szigetére megyünk, a Bulgária és Románia között hömpölygő Duna nagy szigetére, amely bolgár terület, s ahol az ötvenes években a keményvonalas keleti hatalom a rabjait tartotta. Vagyis munkatábor volt akkoriban.
– Amikor először jöttem ide, nem tudtam, hogy hol vagyok. Csak apránként raktam össze a többiek elmondása szerint, hogy ez egy sziget. Őket dolgozni hordták, minden nap – mutatott előre Kemal, miközben bekanyarodtunk az egykori fegyenctelep ütött-kopott épületei közé. – Jöjjön, megmutatom, jártam már itt azóta – mondta Kemal, miután egy leharcolt épület elé érkeztünk. Előtte színes tájékoztató tábla, címfelirattal: Концлагер Белене – Belene Concentration Camp.
– Akkor is ilyen állapotban volt, amikor először jöttünk ide. Pontosabban, amikor idehoztak. Csak később raktuk össze, hogy hova kerültünk. Mind törökök voltunk, egymás között törökül beszéltünk. Velünk kezdték helyrehozatni az épületeket, az ötvenes években ugyanis bezárták a tábort. El tudja ezt képzelni, 1984-ben ez volt Bulgáriában, máshol meg a solidarność. Törökország NATO-állam volt, ugye. Mintha Orwell próféta lett volna, nálunk 1984-ben újra megnyitották a lágereket, és becsukták a török „ellenállókat”! – Kemal vállat von, mintha nem érintené a dolog, majd pipára gyújt. Elindulunk a hosszúkás épületek előtt az úton.
– Az egész az új névvel kezdődött. A hivatal nekem is, ahogy mindenkinek, minden töröknek, új nevet utalt ki, bolgár nevet. Nem mondom meg, nem mondtam ki soha, majd megírom magának e-mailben. Hetven napig voltam börtönben. A huszonnegyedik születésnapomat egy gyilkossal meg egy autócsempésszel ünnepeltem, a negyvenötödik napon – Kemal hirtelen megáll, és nagy levegőt vesz, mintha eddig a víz alatt úszott volna, majd megrázza a fejét. – Pedig jártam már itt azóta – teszi hozzá elfúló hangon.
Békén hagyom. Potyogó bre­zolitot, téglafal fogazatát, szétvert elválasztófalakat, régen kitört ablakokat fotózok. Háttér a zivatart ígérő augusztus végi ég.

*  *  *
– Az egész azzal kezdődött, hogy a barátommal, Ahmettel és még néhány társunkkal elhatároztuk, hogy lemegyünk Szófiából Kardzsaliba, pontosabban Mestanlıba, hivatalosan Momcsilgrádnak hívják, ahol tüntetést szerveztek a bolgárosítás ellen. Szétoszlatták a tüntetést, mindenhol rendőrök járőröztek. Hadiállapotot hirdettek, kijárási tilalmat vezettek be, így jobbnak láttam gyorsan visszatérni Szófiába. Amikor este a városba értem, gyalog mentem a pályaudvarról a lakásomra. Egy nap két világa, üdvözöltem a feleségemet, mert ez fogalmazódott meg bennem útközben. Mintha ünnepelt volna a város, minden olyan gondtalan volt. Ez lett a cikkem címe: Egy nap két világa. Elrejtettem az írást, meg akartam jelentetni. Az volt a tervünk Ahmettel, hogy valahogy elérjük, hogy külföldön megjelenjen, a világnak tudomást kell szereznie arról, milyen disznóságok mennek itt. Korábban lefénymásoltuk az útleveleinket, bizonyíték gyanánt. Mert ott még az eredeti, török nevünk szerepelt: Kamil Aliosman Ahmedov.
Megírtam, és betettem az ágyneműtartóba a cikket. Itt találta meg a rendőrség 1985. január 2-án, amikor szombat reggel felforgatták a lakást, engem pedig letartóztattak. Az állambiztonságira vittek, ott láttam Ahmetet, őt is letartóztatták. A többiek ruháit is láttam felakasztva a fogasra. Így fogjuk végezni? Villant át rajtam. A kihallgatáson tovább sértegettek, mert nem voltam hajlandó elfogadni az új nevemet. Meg akarták törni az embert. Próbáltak rábeszélni, sőt, felkínálták, hogy ha írok egy névlistát az útitársaimról, elengednek, és a bolgár nevemen élhetek tovább háborítatlanul. Nem mentem bele. Ha Kamil, hát maradj Kamil, mondta a vallatóm, és börtönbe záratott. Előtte még jól elvertek. Nehéz ezt leírni. Az alagsorban egy ablaktalan cellába dugtak, alig volt benne levegő. Amikor beléptem, mintha egy másik világba léptem volna, egy másik dimenzióba. Mindennek az aljába, mindennek a fenekére. Amikor belöktek, el is ájultam, fél óra kiesett. Aztán valami fütyülő hangot hallottam, mintha szélvész süvítene, valahonnét azt hallottam: nincs még vége, tedd le a fejed.
Végtelennek tűnt. Nem volt idő, éjjel-nappal világított a puszta villanykörte az ablaktalan cellában. Négy szürke fal, vasajtó, villanykörte. Nem tudod, mi van odakint. Néha azt gondoltam, kiirtották a törököket azóta, néha meg azt, hogy senkinek fel sem tűnt, hogy eltűntem, az élet megy tovább. A kihallgatások folytatódtak, a verések is. Azt állították, ki akarom szolgáltatni Bulgáriát a törököknek, hogy nacionalista szellemben írtam a cikkemet. Hetven napig tartottak fogva. Aztán azt mondták, kényelmesebb környezetbe küldenek – tárta szét a karját Kemal, és megfordult. Visszaindultunk.

*  *  *
Beültünk a kocsiba, majd elindultunk, elhagyva a szántóföldeket, a lerobbant épületeket, elin­dultunk az Első Objektum irányába a fák között vezető úton. – Körben mocsarak vannak, csak ez az egy út vezet oda – jegyezte meg Kemal. Vihar közelgett, egyre elviselhetetlenebb volt a fülledt levegő és a légnyomás.
– Március 20-án kerültem Be­lenébe. A Második Objektumból, a börtönből munkára vittek el csoportokat, mindenki dolgozni akart inkább, kint jobb. Civilekkel találkozol, és kint jobb volt az ebéd is, mint amit a börtönben adtak, csirkecsontokból meg disznófülekből főzött haram moslék. A kihallgatások persze tovább folytatódtak. Meg akartak minket törni. A délieket és az északiakat össze akarták ugrasztani, a Kardzsaliból és Deliormánból származókat, de nem sikerült nekik. Zömmel az értelmiségieket zárták ide, hogy ne lehessenek vezetőik a törököknek Bulgáriában.
A kihallgatásokon a családunkkal fenyegetődztek, mindenféle rémmesét kitaláltak a feleségemről. Meg mindig a történelemről beszéltek, a török időkről, a mészárlásokról, háborúkról. Ti tettétek mindezt, mondta az egyik, az őseitek! Nem felelhetek más bűnéért, ártatlan vagyok, mondtam egyszer a hivatal emberének. Bulgária az őseim földje, itt éltek, itt dolgoztak ők is, ugyanolyan parasztok voltak, mint a bolgárok. Mégis, hány törököt űztek el vagy gyilkoltak le a saját földjén? Erre megint a szokásos nóta jött, hogy az őseim eltörökösödött bolgárok, akik felvették az iszlámot, és hogy én bolgár vagyok. Aztán meg az, hogy ki volt itt előbb. Addig szorongatott, hogy elfogyott a türelmem, vakmerően azt vágtam a képébe: És az, amit maguk velünk csinálnak? A történelem engem fog igazolni, elsüllyed maga is a rendszerrel együtt a saját mocsarába.
Egy hónappal azután, hogy idekerültem, ezért a vakmerőségemért átsoroltak az Első Objektumba, az a sziget mélyén volt. Ott helyben, meg az erdőben dolgoztunk, fát vágtunk, aprítottunk, ilyesmik. Itt is rabokkal tataroztattak, vagyis mi hoztuk rendbe a saját börtönünket, az ötvenes évek óta elhagyott tábor épületeit. Csatornát ástunk, vagyis kitisztítottuk, amit behordott a Duna. Aznap esett az eső, sárban dagonyáztunk, mint a malacok. Emberi csontokat találtunk ásás közben. Az előző rabokét. Akkor elkapott a kétely, és amilyen kemény voltam addig, megtört bennem valami. Itt fogunk mi is megdögleni! Hallottunk történeteket a rabok húsán nevelt tábori disznókról. A szigetről nincs menekvés: körülölel a halál, szorítva tekeredik köréd. Nem tudod, mi van odakint. Az erdőkben mocsárba fulladsz, a parton meg vár a hatalmas, gyilkos ár. Azokba a mocsarakba hajszolták bele a rabokat. Tudtam, milyen a Duna, ismertem, még ha Szilisztrából is. Csak amikor lemosta róla az eső a sarat, akkor láttam, hogy egy emberi tarkócsontdarabot találtam; belém nyilallt valami, mintha villám sújtana, fütyülő hangot hallottam, és elájultam. Démoni álmom volt.
A chála! Attól kezdve minden mozdulatomat figyelték a sóvár szemek. Egy nap fát vágni mentünk az erdőbe, azt mondtam az őröknek, üríteni megyek, és eltűntem a bozótban. Tudtam, hogy az erdőkön túl, ha átjutok a mocsarakon, a Duna vár. És a túlparton Románia. Ugyan nem tudtam, mit segíthet nekem egy baráti ország, de nem volt más kiút. Igyekeztem áthatolni a mocsáron, két helyen is kis híján ott maradtam, végül valahogy csak kijutottam a folyópartra.
Képtelen voltam belesétálni a Dunába, mert attól tartottam, hogy sosem érek már többé partot. Hogy leránt egy örvény a mélybe. Annál pedig még ez az átkozott sziget is jobb! Álltam a parton, és farkasszemet néztem a chálával: bennem lakott, és úgy hívták, halálfélelem.
*  *  *
– Nem találtam vissza a táborba. Egy vakmerő lépés után derékig süllyedtem a mocsárba. A chála pedig ott surrogott egész éjjel körülöttem, mintha szél süvöltene át a fák között a folyó felől. Őrzött, és nem eresztett. Aztán egy hang szólalt meg a fejemben: nincs még vége, tedd le a fejed. Hajnalban sikerült valahogy kievickélnem, előbukkant az út, rajta pedig belefutottam a járőrökbe. Jól megvertek. Akkor kezdtem az éhségsztrájkot, azt gondoltam, vagy kikerülök innét, vagy itt döglöm meg, más választás nem volt, később sokan csatlakoztak is hozzám.
Én gyermekkoromban úgy képzeltem el a chálát, mint egy háromszemű és háromszarvú szárnyas ökröt, amely kígyóban végződik, karmai vannak, és tüzet okád. Olyan hosszú a kígyófarka, hogy a folyóba ér. Tüzes óriási ökör, és disznófeje van, ez volt a fantáziakép. Így ijesztgettek. Anyám ilyennek, a néni meg olyannak mondta. Menjünk, mert megázunk – ütötte el.
Az éhségsztrájkok azután valahogy megtették a hatásukat. Fél évig voltam itt Belenében, aztán házi őrizetbe kerültem. Kijelöltek nyugaton egy kis falut, oda telepítettek. A feleségem havonta egyszer meglátogathatott. Két évig voltam ott, aztán száműztek. Kiutasítottak a saját hazámból. Felraktak egy vonatra, azt sem tudtam, hova megyek. Aztán Belgrádban jelentkeztem a török konzulátuson, és menedékjogot kaptam. A családom ’89 májusában jött utánam, a nagy kiűzetés idején. Megnyitották a határokat Törökország felé, tudja, majdnem félmillió török menekült Törökországba. Felfoghatatlan, ’89 nyarán. Ősszel meg leomlott a berlini fal, bedőlt a keleti blokk. Csak pár hónapon múlott.
Sokan visszajöttek. Ahmet például Isztambulba ment, de egy évvel később visszatért Kardzsaliba a családjához. Mi maradtunk Bursában. Új nevem lett, régen úgy hívtak, Kamil Aliosmanov Ahmedov. Most Kemal Gürsel vagyok. Ezt a vezetéknevet még diákkoromban találtam ki, felírtam az egyik füzetem utolsó oldalára. Ótörök szavakból áll, a gür bőségest, a sel áradást, folyamot jelent. A Kamil helyett Kemal lettem, az törökösebb. Törökországban sokan el sem akarták hinni, hogy nem ott születtem, mert a beszédemen nem lehetett érezni semmit, volt, hogy meg kellett mutatnom az útlevelem. Abban még a régi nevem szerepelt.

*  *  *
Újra ott ültünk a római romok mellett a padon Kemallal, megint pipára gyújtott. Úgy tűnt, a vihar elkerült minket, látszott, hogy a távolban zivatar van. A szél süvítve fújt.
– Amikor a fellegek gyülekeznek a Duna fölött, azt is a chála csinálja – intett arrafelé a pipájával. – Hát ilyen szamárságokkal tömték a fejünket a szilisztrai lakótelepen. Bolgár szomszédaink voltak. Belovecben sosem ijesztegettek a chálával, biztos valami bolgár babona, gondoltam sokáig. Aztán később, amikor már Bursában éltem, olvastam egy könyvet a török folklórról, és kiderült, hogy ez egy török démon, Belső-Ázsiából származik. Talán az őseink hozták ide Deliormánba, mert valamikor a tizenhatodik században volt egy nagy szürgün, már nem tudom, melyik szultán törököket telepített ide Anatóliából.
Hallgattunk egy darabig, majd a búcsúzkodást megelőlegezve a tennivalókra tereltük a szót. Kemal elmondta, hogy holnap még el kell intéznie a papírokat, a fia kérvényezi ugyanis a kettős állampolgárságot, de mivel ő már Törökországban született, nem tudja, megkapja-e. Nyugatra akar menni egyetemre, jól jönne a bolgár állampolgárság, az uniós passzport. Legyint, és a szélvész elragadja a kifújt füstöt.
– Mind összekeveredtünk itt a Duna partján, bolgárok is voltak a családunkban, apai nagyapám pedig, ha a családi köszöntéseken ellágyult, azt mondta, hogy az ősei cserkeszek voltak, akiket a szultán telepített a Duna mellé, amikor a cár mészárlása elől elmenekültek a Kaukázus vidékéről. Mit jelent töröknek lenni? A nyelvünk sem volt rendes török, olyan, amilyet Törökországban beszélnek. Én szótárból tanultam meg a törököt, pedig otthon törökül beszéltünk. Ki tudja, a cserkesz elődeim nem mészároltak-e bolgár parasztokat a falvakban, ki tudja, hogy a bolgár őseim nem rendeztek-e pogromot a muszlimok ellen!? Mennyi vér! Elviszi mind a Duna. Ez hizlalja a chálát kövérre.
Néhány nappal később e-mailt kaptam Kemaltól, amelyben a rákényszerített egykori bolgár neve szerepelt: Kalin Asenov Angelov.