SOROZATDARÁLÓ: Vendéglátósok az idegösszeomlás szélén

Vannak angol címek, amiket nem lenne szabad lefordítani. Ennek tankönyvi példája lehetne a Bear, ami a magyar keresztségben tükörfordításként A mackó címet kapta. Márpedig ez egy olyan cím, amelyről jó eséllyel egy aranyos mese jut az ember eszébe, nem egy elképesztő intenzitású, hihetetlenül pörgős és magával ragadó dráma. Az eredeti cím becenév, ugyanis a főhőst Carmy Berzattónak hívják, tehát a családnévből ered a Bear név, magyarra fordítva azonban ez már egyáltalán nem jön át. Carmy egyébként fiatal, feltörekvő séf, aki az Egyesült Államok egyik legmenőbb éttermében remekelt, és egy nagy presztízsű gasztronómiai magazin meg is választotta a legígéretesebb fiatal konyhafőnöknek. Egy pillanat alatt hagyja maga mögött ezt a világot, miután kiderül, hogy a bátyja öngyilkos lett, és a végrendeletében ráhagyta az éttermét Chicago nem éppen elit negyedében.

Ez az étterem egészen más világ, mint amit Bear korábban vitt, gyakorlatilag egy marhahúsos szendvicsező, nagyrészt olyan alkalmazottakkal, akik csak a szükséges minimumot hozzák, de még azt se mindig. A hely csődtömeg, teli adóssággal, de Carmynak nincs szíve beszántani, már csak a bátyja iránti szeretete miatt sem, inkább megpróbálja a lehetetlent: felvirágoztatni és megreformálni. Ebben nagy segítségére van az új sou chefje, Sydney, akivel hasonlók az elképzeléseik a vendéglátásról.
A mackó iszonyatos intenzitással ránt be minket a vendéglátás kegyetlenül pörgős világába, az intenzív tempójú vágás miatt pillanatok alatt érezzük úgy, hogy mi is ott vagyunk a konyha közepén, és a dolgozók minket is kerülgetnek a nagy rohanásban. Persze ezt a feszültséget nem lehet végig kitartani, és az alkotók jól érzik, mikor kell megpihenni és fellélegezni, hagyni kicsit levegőzni a sorozatot, ami legalább annyira szól a gyászról és annak lelket bénító hatásáról, mint arról, milyen iszonyatos stressz napról napra vezetni egy rengeteg vendéget kiszolgáló konyhát. A Bear legnagyobb erőssége a természetessége. Van a stílusában valami, ami előbb juttatja eszünkbe a hetvenes évek új-hollywoodi filmjeinek nyersességét, mint bármelyik mai sorozatot. Filmekből ismerős arcokat csak a kisebb mellékszerepekben láthatunk, a Carmyt és Sydneyt alakító színészek, Jeremy Allen White és Ayo Edebiri pedig erőteljes és lelkes játékával a hátán cipeli a sorozatot. A mackónak ráadásul humora is van, olyan nézni, mintha a legjobb fej kollégáink viccelődéseit és csipkelődéseit hallgatnánk. Az utolsó, kicsit hosszabb epizódot leszámítva alig félórás részekből áll, és talán ennek is köszönhető, hogy nincs rajta sallang, minden jelenet jól átgondolt és tökéletesen felépített. A vége pedig olyan, hogy garantáltan széles mosollyal állsz fel a tévéképernyő elől, és alig várod, hogy elkészüljenek a második évaddal.