SOROZATDARÁLÓ: Kémjátszmák rutinból

Matt Charman showrunner korábban olyan kémfilmeken alapozta meg a tudását, mint A végső hadművelet vagy a Spielberg-féle Kémek hídja, így mondhatjuk, hogy van némi rutinja, ha egy fordulatos kémjátszmázásra van szükség. A nézők egyszerűen képtelenek ráunni a csavaros műfajra, a témában sorra rendeli be a sorozatokat az összes streamingszolgáltató, és még a kevésbé sikeres darabok is elég jó nézettséget hoznak. A Netflix Árulójában minden elem megtalálható, amiért ezeket a szériákat szeretjük. Titokzatos múltú szereplők, akik egy távoli országban szerettek egymásba, veszélyben lévő, tisztességes család, gátlástalan politikus, a saját játszmázásaiból ki sem látó kémfőnök, több titkosszolgálat között lavírozó, kiismerhetetlen és dörzsölt kém, szerelmi árulás, MI6, CIA, SZVR, akciójelenetek, titkolózás és annyi csavar, hogy az öt másik sorozatnak is sok lenne. Profin adagolja mind a feszültséget, mind a fordulatokat, mégis az volt az érzésem a megtekintése közben, hogy kissé gépiesen szolgálja ki a nézői igényeket, és cseppet sem próbál többet adni annál, mint ami egy ilyen sorozattól alapesetben elvárható.

Az MI6 vezetőjét megmérgezik, és ideiglenesen a helyettese kapja meg a pozícióját. A fiatal és ambiciózus Adam Lawrence aztán nagyon hamar maga is céltáblává válik, egykori informátora és régi szeretője, Kara visszatér, hogy behajtsa a számlát néhány régi jócselekedetéért, egy titokzatos szervezet elrabolja a lányát, ráadásul a felesége bizalmát is elveszíti a sok titkolózás miatt. A férfi egyre mélyebbre ássa magát a slamasztikában, hogy a végére egy sokszereplős politikai és kémjátszma kellős közepén találja magát, amiből csak nagy árat fizetve kerülhet ki. Mindenképpen az alkotók javára írandó, hogy a sorozat kimondottan aktuális, és ha nem említik is konkrétan, ettől még az orosz–ukrán háború és annak következményei is helyet kapnak a cselekményben, emiatt nagyon mainak érződik. Ráadásul pont egy választási kampány közepébe helyezték a történetet, ami szintén lehetőséget adott a forgatókönyvnek némi játszmázásra. Jó ötlet volt, hogy bár a szálakat eleinte inkább a férfiak mozgatják, később mégis a nők válnak az események mozgatórugóivá, és a jó szereposztás (Charlie Cox, Olga Kurylenko, Ciarán Hinds és Oona Chaplin) is a pozitívumok közé sorolandó, bár azt hozzá kell tenni, hogy a színészek itt nem annyira komplex karaktereket, inkább csak típusfigurákat játszanak. Azonban néhány hiteltelen karakterpillanat és suta, logikátlan és lusta ötlet (a kémfőnök, aki a pincéjében egy titkos, de ablakos szobában dobozokban, kinyomtatva tart iszonyatos mennyiségű titkos aktát…) idővel elkedvtelenítheti a nézőt, aki hamar rájön, hogy a lendületes cselekményvezetés és a sok fordulat leginkább azt szolgálja, hogy ne nagyon legyen időnk elgondolkodni a sztori buktatóin.
Ezt hívják tisztességes középszernek.

Tóth Csaba