R. Nagy Krisztián: Töklámpás

Kapzsi Jancsi megállt egy pillanatra, hogy könnyítsen magán egy fa tövében. Bár az életéért futott, gyerekes izgatottságot érzett, mint mindig egy sikeres szélhámosság után, ilyenkor pedig mindig pisilnie kellett.

Könnyelműségnek tűnhet könnyíteni magadon miközben az életedért futsz, de Kapzsi Jancsi és a lincselő keresztény tömeg között tisztességes távolság volt jelen pillanatban, és Jancsi úgy kalkulált, ha megszabadul egy liter folyadéktól, amit a hólyagjában cipelt eddig, gyorsabb lesz. Persze eldobhatta volna a több fontnyi, érmékkel teli szütyőket, de Jancsi szélhámos hitvallása szerint a csínytevés csak akkor minősült sikeresnek, ha meg is lóg velük.
– Lám, lám, Részeges János, megint bajban egy fa tövében.

Jancsi, bár nem látta, ki beszél, felismerte a hangot. Tíz éve múlt, hogy utoljára hallotta, de volt egyfajta összetéveszthetetlen kénköves karaktere, mintha a tulajdonosa hangszálait több ezer évnyi pipázástól lerakódott korom borítaná.

A szélhámos befejezte a dolgát, és megkötötte gatyamadzagját, mielőtt válaszolt.

– Tíz éve lett volna? – kérdezte.

– Percre pontosan, kedvesem – felelte a recsegő hang.

Tíz hosszú éve történt, amikor Kapzsi Jancsit még a sokkal nemesebb Részeges János néven ismerték szerettei és ellenségei. Tíz éve, hogy a mindenszenteket megelőző estén, részeges állandó jelzőjének megfelelve, halálra itta magát.

Igen, halálra, nem képletesen beszélünk. A kocsmából hazafelé menet János elkóválygott, és rövidesen az erdő széli úton találta magát egy árokban.

– Részeges János! – magasodott fölé egy kormos hangú árnyék. – A lelkedért jöttem!

– A fkruhgurva…. Heh? Mehhhhvaahlan? Hukk. Jóvaah­hanna. Trattaro bizgec nyemálnijó, he?

Az Ördög, aki, ahogy mondta, János lelkéért jött, érthetően összezavarodott. Az ír nyelv egyébként sem épp a legpoétikusabb önkifejező eszköz volt, amit évezredes ördögködése során hallott, de a (szó szerint) hullarészeg ír nyelvjárás még az alapvető kegyelemért könyörgés vokalizálására is alkalmatlannak bizonyult.

Kiszippantotta az alkoholt a férfi szervezetéből a fülén keresztül.

– Részeges János… – ismételte magát –, a lelkhee… hukk! Lelkedért jöttem…

– Oh, az ördögit! Eljött az időm? A végítélet? Könyörülj! – mondta az immár székjózan János.

Az Ördög rég nem szippantott magába annyi alkoholt egyszerre, mint ekkor. Mámoros jókedvében nem tűnt fel neki János szarkasztikus hangneme, és úgy gondolta, üsse kénkő, ez egyszer jó fej lesz:

– Nincs mit tenni, aranyom, itt a halál. Kaput. Viszem a lelkecskéd… hukk. De, kedvellek, János. Van valami utolsó kívánságod? Megnézem mit teheehetek…

János gyomorégésre hivatkozván azt kérte, hadd kapjon be valamit az örök kárhozat előtt. Szerencsére egy almafa alatt lelte a halál, amire az ördög felmászott, hogy ledobjon egy őszi gyümölcsöt a szerencsétlennek.

Amíg az ördög részegen a fán szerencsétlenkedett, János előkotorta a bicskáját, és egy keresztet rótt a fa törzsére.

– Tíz éve, hogy csapdába ejtettél azon a fán, János – mondta az Ördög a jelenben.

– Kapzsi Jancsi néven futok manapság. És igen, emlékszem. Irtó vicces volt.

Az Ördög nem találta viccesnek, amit az arckifejezése egyértelművé tett.

– Alkut kötöttünk. Leengedtél a fáról, cserébe én megígértem, hogy tíz évig nem viszem el a lelkedet.

– De, Ördög, öreg cimbora, éppen egy szélhámosság közepén vagyok.

– Tudom. Épp megloptál egy egész falut.

– Nem. Épp megloptam egy elvakultan keresztény falut! Nem akarod megviccelni a Nagyfiú nyáját? Mondjuk, még öt évért cserébe?

A terv egyszerű volt. Jancsi összeönti a szütyők tartalmát, így lesz egy nagy zsáknyi ezüstérméjük, amit majd a csürhének szét kell osztania, amint visszaszerzik. Az Ördög egyetlen aranyérmévé változva szintén a zsákba bújik, és, lévén senkinek nem volt aranyérme, a keresztények jól összevesznek majd rajta, kihez is tartozik. Aztán, amikor a kapzsiság kereszténytelen erénye mindannyiukból kibukott, az Ördög felszívódik, a falusiak pedig egymás torkának ugorhatnak, azt gondolván, valamelyikük ellopta az aranyat.

Az Ördögnek tetszett a terv, és belement az alkuba.

Amit az Ördög nem tudott, de Jancsi igen, az volt, hogy pár éve a keresztény ezüstbányák feszületmintákat vernek az érméikbe. Ahogy az Ördög a zsákba ugrott, újra Jancsi fogságába esett.

– Nem mondom, hogy nem élvezem a találkáinkat – suttogta Jancsi a zsáknak –, de félek, egyre nehezebb lesz átverni téged. Új alku: kiengedlek, ha megígéred, hogy soha nem fogod elvinni a lelkemet!

Az Ördög elfogadta a feltételt. Csak miután kiengedte a zsákból, merült fel Kapzsi Jancsiban a gyanú, hogy talán túlságosan könnyű volt ez az egész…

János sokáig élt ezután, tovább, mint az természetes lett volna. Több nevet használt el: Részeges János és Kapzsi Jancsi után lett ő még Kovács János, Foszlós Jani, Tarló Jankó és egyebek. Hiába volt azonban a lelke elvihetetlen, a teste, hosszú emberöltőket követően, feladta a szolgálatot.

Mivel senki nem jött el a lelkéért, egyedül botorkált a túlvilág sötétjében. A Pokol kapujában már vigyorogva várta az Ördög.

– Jancsi bátya, idetaláltál végre!

– Sötét van itt – mondta János megtörten. A normálisnál hosszabb élete teljesen elrontotta az időérzékét, a túlvilági sötét hideg és nyirkos volt, mint a legkellemetlenebb őszi időjárás, és bár nem látta őket, tudta, hogy gonosz szellemek settenkedtek körülötte végig.

– Ezt sajnálattal hallom, barátom – felelte az Ördög vidáman. – Mint emlékszel, a megállapodásunk értelmében a Pokol nem fogadhatja a lelkedet. Szóval, vissza a sötétbe, kincsem, keresd meg a Mennyek kapuját.

Jánost kiverte a verejték a gondolattól.

– Kérlek, Ördög! Adj legalább egy lámpást, vagy valamit, ami fényt ad és melegen tart…!

– Fény és meleg… – vakarta a szakállát az Ördög. – Egyet se félj! – Azzal eltűnt a kapuban (amit gondosan lelakatolt maga mögött).

Pár nap és éjszaka után visszatért. Egy darab izzó pokolbéli parazsat nyomott Jancsi kezébe.

– Ennyit tudunk nélkülözni, pajtás. Sok sikert!

A parázs nem sok fényt nyújtott, Jancsi kezét pedig kibírhatatlanul égette. Napokig, hetekig vagy akár évekig tartott, mire megtalálta a Mennyek kapuját. Természetesen ide sem engedték be, hiszen bűnös életet élt.

– Mit gondoltál, mi fog történni, ha az Ördöggel üzletelsz, tökfej? – kérdezte Szentpéter barátságosan, aztán a Mennyek kapujának mindenszenteki dekorációjából levett egy sütőtököt. – Látod, ez vagy te. Tök-fej. – Jót nevetett a saját viccén, majd visszament élvezni a mennyei „Mindent bele, Szentek!” partit, ami épp a kapu túloldalán folyt.

Tökfej Jancsi feladta a reményt. Bicskájával – ugyanazzal, amivel először sikerült csapdába ejtenie az Ördögöt – kivájta a sütőtököt, amit Szentpéter a küszöbön hagyott. Óvatosan elhelyezte benne a soha ki nem hunyó pokoli parazsat. Így több fénye volt, és nem égette már a kezét. Hogy maga is gonosz szellemnek tűnjön, és a sötétben settenkedő rémek békén hagyják, egy rémisztő arcot is faragott a tök oldalára.

Hosszú, örökkévaló bolyongás várt rá.