Mennyi munka elég?

A fejlett országokban ezek a pandémia utáni változások és kísérletek olyan mélyreható munkaerőpiaci forradalmat indíthatnak el, mint amely a mezőgazdasági korszakból az ipari korszakba való átmenetet jelezte, és egyaránt magával hozhatja a munkakörök, a munkaidők és a kompenzáció változásait.

Ezek a változások két szinten mérlegelhetők. Makroszinten a törvényileg meghatározott 8 órás munkaidő és 40 órás munkahét fokozatosan új egyensúlyba állhat. Ez valószínűleg hosszú folyamat lesz, tekintve, hogy fél évszázadnyi harc, szakszervezeti fellépés és vállalati kísérletezés kellett ahhoz, hogy az Egyesült Államokban a napi munkaidőt 14-ről 8-ra, a munkaheteket pedig hét napról öt napra csökkentsék.

1914-ben a Ford Motor Com­pany még megdöbbentette a versenytársait azzal, hogy a gyári munkaidőt nyolc órára rövidítette, miközben dolgozóinak napi minimum 5 dolláros bért fizetett. A Kongresszus 1938-ban kodifikálta ezt az innovatív gyakorlatot, létrehozva azt, amit Fred Turner kultúrtörténész „az ipari korszak társadalmi paktumának” nevez. Hasonlóképpen, a közelmúltban a 32 órás munkahéttel végzett kísérletek eredménye kevesebb fáradtság, jobb mentális egészség és nagyobb elégedettség volt. A legtöbb résztvevő azt mondja, hogy nem térne vissza a régi modellhez.

Mikroszinten emberek milliói használták ki az elmúlt három évet arra, hogy újraértékeljék az idő és a pénz közötti egyensúlyt. A pandémiás bezárások során sok munkavállaló alkalmazkodott az új munkavégzési szokásokhoz, és élvezte, hogy szünetet tarthat, több időt tölthet a szeretteivel, vagy egyszerűen több szabadidő jut a kedvteléseire az ingázás és az irodai környezet stressze nélkül.

Amikor pedig a vállalatok követelni kezdték, hogy a dolgozóik térjenek vissza a járvány előtti állapothoz, az egyik felmerülő kérdés – „Mennyi munka elég?” – hozta magával a másikat: „Mire elég?” Elég a megélhetéshez? Hogy megfeleljünk a munkáltatóink termelékenységi elvárásainak? Hogy kielégítsük a vágyainkat, esetleg nyugdíjba vonulhassunk? A válaszok eltérőek lehetnek, attól függően, hogy ki kérdez és ki válaszol. Alacsony jövedelmű munkavállalók milliói számára egyszerű a válasz: az „elég” azt jelenti, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket, képesek eltartani magukat és a családjukat.

Azok között, akik elég kiváltságosak ahhoz, hogy mérlegeljék az idő és a pénz közötti kompromisszumot, a munkavállalók két speciális csoportja kapott kulcsszerepet a megfelelő mennyiségű munka kérdéséről folytatott szélesebb körű vitában.

Az első csoportot nevezzük gondozóknak: ezt a területet még mindig a nők uralják, de fokozatosan egyre több férfit vonz. A munka gazdaságtanában a „munka” hagyományosan fizetett munkát jelent, amely pénzbeli ellentételezés fejében áruk és szolgáltatások előállítását jelenti. De a nők munkaerőpiaci integrációját követően a fogalom a nem fizetett munkára is kiterjedt. Ide tartoznak a családalapítással, az otthonteremtéssel járó feladatok, valamint azok szükségleteinek a kielégítése, akik nem tudnak magukról gondoskodni. Úgy is fogalmazhatnánk: ez az a munka, amely minden más munkát lehetővé tesz.

Tegyük fel, hogy a „Mennyi munka elég?” kérdést tágabb értelemben tesszük fel, vagyis magában foglalja a fizetett és a nem fizetett munkát is. Ebben az esetben nyilvánvalóvá válik, hogy a gondozási kötelezettséggel és fizetett állással rendelkező emberek tömegei gyakran a hagyományos nyolcórás munkaidőn túl is dolgoznak. Nem meglepő tehát, hogy ha lehetőség nyílik rá, sokan úgy döntenek, inkább csökkentik a fizetett munkaidejüket, hogy másokról gondoskodjanak. Tekintettel a gondozás társadalmi fontosságára, a gazdasági statisztikáknak és az állami juttatások rendszereinek fel kell ismerniük és el kell számolniuk a munka eme kritikus, de nem fizetett formáját.

A másik fontos csoport a fiatalokat foglalja magában, különösen a fiatalabb millenárisokat és a Z generációs munkavállalókat, akik közül sokan a világjárvány idején léptek ki a munkaerőpiacra. Ahogyan az 1960-as években sok fiatalt vonzott az ellenkultúra, és elutasították mindazt, amit szüleik nemzedékének konformista törekvéseként értékeltek, most a Z generáció is megkérdőjelezi az „előbbre jutás kultúráját”, azt a meggyőződést, hogy mindig többre kell törekedni, előbbre kell lépni.
A Z generáció két viharos évtized alatt nőtt fel, ezt az időszakot a szeptember 11-i terrortámadások, az okostelefonok és a közösségi média elterjedése, a 2008-as pénzügyi válság és a világjárvány fémjelezte. Napjainkban a társadalmi mobilitás csökkenésével, a demokratikus értékek devalválódásával, az erősödő politikai polarizációval és a klímakatasztrófa fenyegetésével kell szembenézniük. Természetes, hogy megkérdőjelezik a szüleik gyakorlatát, értékrendjét, és saját testi-lelki egészségük megőrzésére összpontosítanak.

Az olyan Z generációs ikonok, mint Simone Biles tornász és Naomi Osaka teniszező, akik mentális egészségük védelme érdekében visszavonultak a jelentősebb sporteseményektől, egyszerre testesítik meg azt a lendületet, szívósságot, ami a saját területükön jelentős teljesítményt tesz lehetővé – ugyanakkor döntésük által azt is hangsúlyozzák, hogy a személyes jóllétet nem szabad feláldozni a külső érvényesülés érdekében. Nem mellesleg: mindketten színes bőrű nőként utasították el azt az elképzelést, mely szerint önértékelésük azon múlna, hogy megfelelnek-e mások elvárásainak.

A ChatGPT és versenytársai megjelenése óta a munka jövőjéről szóló viták a körül forognak, egyáltalán milyen mértékben lesz szükség a jövőben az emberi munkaerőre. Az biztos, hogy a generatív mesterséges intelligencia munkaerőpiaci integrációja jelentős zavarokat fog okozni, elavulttá teszi a hagyományos ipari korszak munkavégzését és munkahelyeit. De függetlenül attól, hogy mi vár ránk:  mielőtt a hol, mennyit, mennyiért kérdésekre összpontosítanánk, először azt kell megválaszolnunk, hogy miért is dolgozunk.

Anne-Marie Slaughter
Autumn McDonald

©Project Syndicate