Mellár Dávid: Kóborlás (Duna-parton V.)

Esik az eső, süt a nap. Esik és süt. Gőzfürdőben az erdő. Kivirágzik a Duna-part. Gombáért indulunk útnak, de a vége egy kis vadszeder és egy csokor gyógynövény. Gyom. Esik, süt, sarjad. Néha megbolondulok a valóságtól. Túl sok. Robban. Rámszakad. Pedig csak van. Burjánzik vadul. Telik a nyár. Én pedig belebambulok néha. És csak nézek ki a fejemből, ahogy történnek. Emlékképpé válik épp, de már csak visszagondolni bírok arra az érzésre, ahogy a fehér darvak és szürke gémek észrevettek minket. Ahogy az őz a kanyar után egy pillanatra lefagyott a kis autó reflektorfényében. Ahogy a róka teste a sötétben az aszfaltra simult, és volt egy pillanat, amikor mindkettőnket elöntött a halál jelenléte, pedig csak átsuhantunk felette hetvennel. De visszagondolva már csak a tetem élettelen képe fogalmazódik meg bennem.

És persze sehol egy gomba. Ez még nem a mi völgyünk. Még csak épp hogy megérkeztünk. De már felismernek néha a kóbor macskák az utcákon és a kismarosi holtágnál is voltunk legalább egyszer. Életvitelszerű macskadinamika. Bejárni, lófrálni a paradoxonok között. Céltalan kószálás. Étvágy és éhes kíváncsiság. Belakni és felfedezni tereket. Újrafelfedezni. Elsétálni lehetőségek, virágok és állatok ezrei mellett anélkül, hogy észrevennéd őket. Elsétálni egy gondolat, egy otthon türkizkékre festett verandája előtt, a Dunán túli párában úszó hegyeket bámulva, de az utolsó pillanatban mégis észrevéve a metálkék meztelencsigát a lábad előtt. Pedig sok a csiga, kevés a béka. A kétéltűeket gombavírus pusztítja az egész világon. Arra gondolsz, hogy ma vajon hány varangyot trancsíroztál szét a kis autóval mire az erdő széli kisházhoz értetek a macskaköves utcán, hogy távozóban egy arra szimatoló vaddisznóval találkozzatok végül. Mindenki a másik irányba ijed meg. Kicsit beszédülsz, amikor a vaddisznó fekete szőre a magadba injekciózott vérhígítóval találkozik és a nyári konyha hirtelen hegedűműhellyé változik: egy pillanatra Nagymarosból Marokkó lesz. Nekem is olyan hangot adnak ki a beleim, mint neked elalvás előtt, de azt már csak én hallom, te alszol. És közben haragszol rám, mert belenyúltam az akrilba. Mostanában ráng a hasamban az izom. Csak úgy magától. Teljesen idegen érzés. Mintha valaki más rángatná. Legalábbis biztos, hogy nem én. De a távolságról köztem és a testem között a pszichoterapeutámmal szeretnék beszélni, ha újra lesz.

A pici tömzsi nő is dadog, miközben megmutatja a jövőbeli Almácska bisztró helyét. A szerelem helyét. A közös élet helyét. A fácskák helyét keresem a tekintetemmel, a nő izgul a férje nélkül megmutatni a házat, közben őszintén mesél az apja hirtelen halála és a dadogása közti összefüggésekről. Hogy már jobban van, mint volt és, nincs baj a fejében. Csak a nyelv, csak a szavakat nem találja néha a szív, vagy csak úgy összefűlnek épp a kimondás felé tartó úton. Ha tudná, mennyit dadogok én belül naponta magam előtt. Egymásnak ugranak a szavak, megakadnak, majd nyomtalanul eltűnnek egyik pillanatról a másikra, mintha sose lettek volna. De közben már a kövér macskáról beszél, aki minduntalan erre kóborol éjjel, és ügyetlenül vagy épp szándékosan („a macskákból kitelik az ilyen!” – érzem az asszony hanglejtésén) lever egy-két cserepet a hegedűműhely tetejéről, ezért az a vastag repedés a falon – magyaráz dadogva kedvesen.

De amíg idáig jutok a szövegemmel, az eső eláll, és nem süt már a nap. Csak a folytonos szürke, mégis gyorsan változó égbolt mögött. Valahol. Átültettem közben pár kaktuszt. Még kérdéses a sorsuk. Érzem, ahogy néznek a sötétben. Rám irányuló szempárok, miközben én az éjbe meredek. Kóbor macskák tekintete. A szavak újra összekoccannak, a gondolatok fel­szikráznak, aztán eltűnnek, és más szójátékoknak adják át a helyüket. A macskák mint régmúlt idők bámészkodó átlagpolgárai, akik nem odahaza, hanem kint, az utcán érezték otthon magukat. Az utcán, ahol minden sarok, minden pillanat valami új látványt tartogat. Járásuk nem célirányos, de nem is céltalan. Inkább önfeledt. Rá sem lehetne ismerni benne arra, akinek odahaza ismerik. Járkál, lófrál, elhalad. Megfigyel, de nem áll meg. Befogad, de nem telik el vele. Csak egy pillanatra, hogy aztán magában a valóságot a következő látvánnyal együtt más történetté alakítsa. A Roma című Oscar-díjas film sínen szaladó, objektív kameramozgása jut eszembe, ahogy a tereken lassan át- meg áthalad a tekintete, akárcsak a lencse előtt újra és újra elrohanó emberek az időben. „A kamera mindent rögzít – jut eszembe Földényi –, de a felvételt akár nagyítóval a kézben mégoly sokáig nézzük is, mindenre nem terjed ki a figyelmünk. Mindent ugyanis nem lehet látni. (…)

Mert az ember létezése, így az érzékelése is eleve határolt. Annak, amit teljességnek mond, mindig csupán egy szeletét képes befogadni, s ennek megfelelően a nézése is korlátozott.” Hirtelen Adél mondatai vágják ketté bennem Földényi értekezését: „az az egyetlen motiváció a maradásra, hogy van még mit látni, de mégsem láthatok mindent.

Ez az ellentmondás szed szét és rak össze végtelen és megállíthatatlan módon percről percre, pillanatról pillanatra.” Adél melankóliáját a fröccsteraszon Földényi így fejezi be bennem: „A fényképészet objektivitással, a teljességgel kecsegtet, emberi szemünk, tudatunk mégis megvonja tőlünk. Kivágatokkal, töredékekkel szúrja ki a szemünket, s még ezeken belül sem vagyunk képesek mindent egyformán látni: akaratlanul válogatunk, egyik vagy másik részletet óhatatlanul előnyben részesítve a többihez képest, s aztán a többi részletet is ehhez igazítjuk. Egy fényképet szemlélve is látványt, történetet konstruálunk, éppen úgy, mint valódi környezetünkben.” Közben hagyni, akárcsak egy filmben, hogy a pillanatok egymásra épülése váltson ki bennünk érzelmeket. Végignézni, ahogy a társadalom összvalóságából – egy demokráciáért folytatott diáktüntetés kegyetlen megsemmisítése – és a mindenkori főszereplő belső valóságából hogyan születik meg végül a halott gyermek. De a kamerám tekintete tovább is kóborol, nem egészen céltalan, újabb impulzusokat és érzéseket keresve.