Megteremteni a színészet és az élet egyensúlyát

Hogyan viseled ezt a hirtelen jött népszerűséget?
Jó ezt átélni. Miután lement az első rész a televízióban, másnap reggel beugrottam az egyik kávézóba, és az első ember, aki szembejött, megkérdezte: „Nem te játszottál tegnap a Pressburgban?” Furcsán új helyzet volt. De lassan már kezdem megszokni, hogy egyre többen felismernek. Ettől még nem vagyunk sztárok, különben is úgy gondolom, hogy nálunk ez a kategória, ez a minőség nem létezik. Az viszont vitathatatlanul jó érzés, hogy ennyien nézik, és várják a következő részeket. Csabi (Molnár Csaba rendező – a szerk. megj.) hatalmas energiákat fektetett a projektbe, hiszen az ötlet megszületésétől a sorozat befejezéséig hat év telt el. Nagy plusz volt, hogy szinte az egész szereplőgárda ismerte egymást, így kezdettől fogva nagyon jó volt a csapat dinamikája. A forgatás két éven át húzódott, ami nagyrészt azért alakult így, mert a színészek egyéb elfoglaltságait őrületesen nehéz volt összeegyeztetni. Meg voltak egészen abszurd helyzetek is. Például a forgatás kezdetén szakállam volt, de aztán jött A Pál utcai fiúk premierje, és le kellett vágnom, mert úgy mégsem játszhattam volna Bokát. Az egész stáb arra várt, hogy újra kinőjön. Végül, hogy ugyanolyan legyen, mint az első jeleneteknél, a sminkes még egy műszakállt is rám ragasztott.

A sorozatban te alakítod Hunort, a Felvidéki Betyárok vezetőjét. Mennyire volt számodra ismert korábban a 2011-es felbukkanásukkal és akcióikkal nagy port kavart Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom tevékenysége?
Aktívan nem követtem őket, ahhoz még túl fiatal voltam. Akkoriban még más dolgok kötötték le inkább a figyelmemet, de tisztában voltam vele, hogy a felvidéki magyarság jogaiért küzdenek. Nekem egyébként a kisebbségi lét soha nem okozott problémát, az egyetemen is büszkén vállaltam, hogy magyar vagyok. Igaz, hogy azok a körök, amelyekben mozogtam és mozgok, sokkal elfogadóbbak és nyitottabbak, mint ami a társadalom nagy részére jellemző. Az osztálytársaim szemében nem voltam jelentéktelenebb vagy más. Inkább érdekesnek tartottak. Nekem sem okozott gondot a beilleszkedés, mert nagyon szeretek más nemzetiségű, mentalitású emberekkel megismerkedni, barátkozni. Úgy gondolom, hogy a különböző kultúrák találkozása szebbé és színesebbé teszi az életet.

A komáromi évadnyitóval szinte egy időben volt a Press­burg sajtóbemutatója, közben hívtak benneteket a rádióba, pod­castokba. Besűrűsödött körülöttetek az élet. Ilyen felfokozott érzelmi állapotban, ráadásul a nyári szünetet követően, nehéz volt visszazökkenni a színházi mókuskerékbe?
Nehéz volt, de nem emiatt. Hosszú évek után azt éreztem, szellemileg, lelkileg szükségem van a pihenésre, feltöltődésre. Nyárra nem is vállaltam semmiféle felkérést. Két hétre elmentünk a párommal Horvátországba, majd a szűkebb-tágabb családommal az Ipolysághoz közeli Csábrág mellett elterülő természetvédelmi területen sátoroztunk. Rengeteg élmény köti a famíliánkat ehhez a helyhez, ugyanis anyai nagymamámat először 1952-ben hozták el ide a szülei, s attól kezdve minden évben visszatértek. Volt ugyan egy időszak, amikor szakítottak a hagyománnyal, de miután én megszülettem, ismét felfedezték a helyet. A családi legenda szerint még járni is a csábrági réten tanultam meg. Sokat jelent nekem a testvéreimmel, szüleimmel, rokonainkkal itt eltöltött idő.
 
Testvéred, László már befejezte tanulmányait a pozsonyi színművészetin, fiatalabb testvéred, András pedig másodéves a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Amikor találkoztok, ki tudjátok zárni a színház világát, vagy azért óhatatlanul előjön néha?
Négyen vagyunk testvérek, és mi már gyerekként is nagyon összetartók voltunk. Ez, hála Istenek, jellemző az egész családunkra. Ezért, ha úgy adódik, hogy egyszerre tudunk hazamenni, akkor megbecsüljük az együtt töltött időt. Tulajdonképpen olyasmiről szoktuk beszélgetni, mint sráckorunkban: foci, bringázás, sport, zene… Amióta szanaszét élünk és játszunk, természetesen megváltozott a kapcsolatunk dinamikája, de gyakran hívjuk egymást, vagy videócsetelünk. A „szakmázást” azonban igyekszünk rövidre fogni.

A táncot véletlenül hagytad ki a felsorolásból, vagy jelenleg kiszorult az életedből?

Nem-nem, ma is szerves része az életemnek. Édesapám (Béhr László – a szerk. megj.) alapító tagként tíz évig zenélt a Ghymesben, anyukám pedig a Szőttesben, majd az Ifjú Szivekben táncolt. Már kiskoromban vittek magukkal táncházakba, folktalálkozókra. Ennek ellenére nem volt annyira egyértelmű, hogy én folytatom ezt a családi hagyományt. Alsó tagozatos koromban még nagyon lelkes voltam, ám később már kevésbé, aztán idővel mégis visszataláltam a néptánchoz. Egyetemistaként lehetőséget kaptam, hogy szerepeljek a kórusban a Szlovák Nemzeti Színház Sissi című előadásában, amit Novák Eszter rendezett, Novák Péter pedig koreográfusként adta a nevét a produkcióhoz. Miután megtudták, hogy korábban néptáncoltam, rám bízták az előadásban a magyar verbunk eljárását. Két évvel ezelőtt pedig Novák Péter felkért, hogy vállaljam el a Csoóri Sándor balladája alapján készült, A halálra táncoltatott lány című előadás férfi főszerepét a Nemzeti Táncszínházban. A közös munkát a múlt évben a Varázsfurulyával folytattuk, amelynek hamarosan kezdődnek a felújító próbái.

A közelmúltban ünnepelted a harmincegyedik születésnapodat. Hogy érzed, emberileg vagy szakmailag telik gyorsabban az idő?

A múlt évben, amikor beléptem a harmincasok táborába, sok mindent átértékeltem. Tíz éve vagyok a pályán, valamilyen szinten belerázódtam a felnőttlétbe, és sikerült Komáromban saját otthont teremtenem. Nagyon jó helyen van a város, mert egy órán belül ott vagyok a szüleimnél Csiliznyáradon, a barátaimnál Pozsonyban, vagy Budapesten, ahova gyakran járok, mivel a barátnőm ott él. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy hátradőltem a fotelban, és elengedtem az álmaimat. Remélem, ezeket az elkövetkező években, amíg megvan bennem a kellő motiváció, és amíg nincs családom, úgy a szakmai, mint a civil életben meg tudom valósítani. Ezzel együtt azonban türelmetlenebb lettem önmagammal szemben. Már hosszabb ideje szeretnék komolyabban foglalkozni zeneszerzéssel, és sokat gondolkodom azon, hogy jó lenne valami önálló színházi projektet létrehozni.

Mi inspirált arra, hogy saját színházi projekt létrehozásán gondolkodj?

Az igény egy olyan színházi munkára, amelyben nem csupán színészként veszek részt – aki, mondjuk ki őszintén, egyfajta közvetítője, megtestesítője az író és a rendező elképzeléseinek –, a Dunaszerdahelyi Magángimnáziumban merült fel bennem először. Itt Kuklis Katalinnal vezetünk drámaszakkört, a fiatalokkal Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabját próbáltuk, amit aztán a Jókai Napokon mutattunk be. Majd a múlt évben tovább erősödött bennem, amikor a Kaptár Polgári Társulással – Tóth Károllyal, Katona Eszterrel, Rancsó Dezsővel – átdolgoztuk Martin McDonagh ír szerző Vaknyugat című darabját, amit Rédly Károly rendezővel állítottunk színpadra. A maga komplexitásában szeretnék foglalkozni a színházzal. Mindemellett azonban a színházi munkáimat is nagyon szeretem. Ennek is megvan a maga előnye és szépsége, hiszen amikor az ember egy rendező instrukciói alapján kelti életre a karakterét, le van véve a válláról a koncepció felelőssége. Nem tagadom, hogy mint alkotó kolléga, szoktam vitatkozni a rendezőkkel. Azonban van egy határ, amikor már nem lehet felülírni, megkérdőjelezni a rendező döntéseit, egyszerűen el kell fogadni őket. Még akkor is, ha a végén mi állunk a színpadra, mi visszük el a balhét.

Ha most, azonnal neki kellene fognod egy darab megírásának, melyek lennének azok a társadalmi problémák, emberi érzelmek és konfliktusok, amelyek biztosan belekerülnének?

Nem gondolom, hogy bármiről is meg akarnám mondani a „tutit”. Háború, családon belüli erőszak, globális felmelegedés, identitásváltság, az élet értelme, értékvesztett világunk… van téma bőven. Egyszerűen szeretnék egy olyan előadásnak a részese lenni, akár ötletgazdaként, alkotóként, rendezőként vagy színészként, amelyik olyan témát boncolgat, ami a civil életben is különösen foglalkoztat, és művészemberként is értékes számomra. Nem az a szándék vezérel, hogy megváltoztassuk az emberek véleményét, mert a színház nem erről szól. Hanem arról, hogy mutassunk valami olyat, ami az embereket megérinti, elgondolkodtatja, szembesíti bizonyos problémákkal, helyzetekkel... A világot nem tudjuk megváltani, de az állóvizet fel tudjuk kavarni. Ehhez pedig nem feltétlenül egy konkrét „üzenetre” van szükség, hanem érzelmekre. Legyen abban az előadásban – és minden egyes párbeszédben – tűz, lendület, szenvedély. De ezt csak profi módon lehet elérni.

A múlt évben bemutatott előadások közül melyek azok, amelyekben továbbra is láthat a Komáromi Jókai Színház közönsége?

Ebben az évadban is tovább fut majd A Pál utcai fiúk, amit minden alkalommal telt ház előtt, hatalmas sikerrel játszunk. Ezenkívül műsoron marad Móricz Zsigmond Úri muri, a Hapcikirály és Daniel Majling Föltámadás című drámája. A 2022/23-as évadban szinte csak főszerepeket játszottam. Az elmúlt évadban viszont úgy alakult, hogy kisebb szerepek találták meg, így minden felgyülemlő művészi energiát bele tudtam tenni a Föltámadásban alakított Gennagyij Szamszonovics karakterébe. Nagyon élveztem. Az pedig egy nagy hozzáadott érték számomra, hogy kiváló szöveggel dolgoztunk. Már a próbák is egészen különleges hangulatban zajlottak, ugyanis a Londonban élő Lucskai Róbert színművész kéthetes kurzusával indult a folyamat. Az első két hétben csupán a karakterek személyiségét kibontó helyzetgyakorlatokat csináltunk, játszottunk. Nem nyúltunk a szövegkönyvhöz, nem próbáltunk egy jelenetet sem, kizárólag a szerep mélyreható elemzésével foglalkoztunk, ami nálunk teljesen szokatlan módszer. Imádtam, mert szeretem azokat a darabokat, amelyek úgy vannak megírva, hogy a mélyére lehet ásni a szereplők lelkivilágának. Remélem, hogy még több ilyen feladat megtalál, és még több ilyen darabban játszhatom, hiszen ez az, amiért színész lettem.

Az új évad első premierje Sha­kespeare A windsori víg nők cí­mű vígjátéka lesz. Mennyire áll hozzád közel ez a vérbő komédia?

Falstaff, a korhely lovag barátját, Nymet alakítom a darabban. Nem egy Shakespeare-re jellemző, részletesen kidolgozott karakter, valójában egy mellékszál. Valószínűleg színészileg nem ez fog előbbre vinni. Ennek ellenére nem veszem félvállról, minden szerepben, legyen az bármilyen pici, igyekszem megtalálni azt, amitől szeretni fogom. Némely próbafolyamatnál ez nagy kihívás tud lenni, de ez egy igazi színészi feladat. Jelen esetben az pedig külön pozitívum, hogy az előadás a Komáromi Jókai Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház koprodukciójaként jött létre, és ezáltal új kollégákkal dolgozhatunk együtt. Új hatások érnek minket, ami mindenképpen hasznos egy színész életében. Egyébként nagy Shakespeare-rajongó vagyok. Imádom a drámáit, most olvastam a Szentivánéji álmot. De a művei megfilmesített és színpadi változatai is nagy kedvenceim. A mai napig aktuális a mondanivalója. Vannak dolgok, amiben az emberek egyszerűen nem változnak. És ő pont ezeket az emberi gyarlóságokat tudta nagyon jól megragadni, megfogalmazni.

Ha már a változásról beszélünk: mi az, amiben te a leginkább változtál a pályád kezdete óta?

Jó kérdés. Egyetemista koromban Peter Šimun, az osztályfőnököm mondta egyszer, hogy „a színészetet komolyan kell csinálni, de nem szabad komolyan venni”. Akkor még nem értettem, de most már egyre jobban érzem, úgy szakmailag, mint magánéletileg, ennek a jelentését. Ma már a szabadidőmben jobban el tudok távolodni a színháztól. Ez azonban nem azért van, mert már kevésbé érdekel, hanem azért, mert attól kezdve, hogy kilépek a színpadra, mindegy, hogy előadás megy-e vagy próba, maximális odaadással teszem a dolgomat. Ahhoz azonban, hogy ezt napról napra ki tudjam hozni magamból, szükségem van arra, hogy a magánéletben ezt el tudjam engedni, és újra tudjak töltekezni. Persze ez nem jelenti azt, hogy a színház falain kívül nem pörög az agyam az aktuális szerepeimen, de ha csak tehetem, igyekszem lazítani, hogy a következő este, a következő próbán ugyanazzal a lelkesedéssel tudjak színpadra lépni, mint amit elvárok saját magamtól. Ha az ember erre nem figyel, s folyamatosan nagy hőfokon ég, akkor előbb-utóbb kiég. Nekem ebben a legjobban a sport, főleg a kerékpározás segít. Feszegetem a határaimat, próbálok túllépni a saját fizikai korlátaimon, s miközben letekerek vagy száz kilométert, sikerül elengednem minden fölösleges gondolatot.

Kerültél már olyan élethelyzetbe, amikor azt érezted, veszélyeztet a kiégés?

Volt már ilyen érzésem. Ezért is döntöttem úgy, hogy ez a nyár tényleg a pihenésről fog szólni, és megengedtem magamnak a semmittevést. Pedig nekem általában, ha egy kicsit is lassítok, már bűntudatom van. Egyszerűen, ha nem játszom, nem zenélek, nem bringázom, nem túrázom, akkor haszontalannak érzem magam. Próbálom tudatosabban kihasználni az energiámat, így effektívebben tudok dolgozni. Nekem a színház egy „szeretem-szakma”, és ezt az érzést nem szeretném elveszíteni, mert attól kezdve nem lenne értelme csinálni. Rutinból nem lehet jól játszani. Tíz éve játszom, és mostanra megtanultam, hogy meg kell találni az egészséges arányokat, mert annak megint csak nincs értelme, ha közben elmegy az ember mellett az élet. Ha pedig az embernek nincsenek új élményei, tapasztalásai, akkor nincs miből merítenie a színpadon. A kettő kölcsönösen kiegészíti egymást.

Mindent a színházért?

Színész vagyok. Nem tudom különválasztani a gondolkodásomban a saját személyemtől. Nyilván nemcsak azért figyelek oda a kellő mennyiségű kikapcsolódásra, mert így jobban tudok teljesíteni, hanem mert, ahogy mindenkinek, úgy nekem is szükségem van rá. De ha úgy adódna, szerintem színházon kívül is meg tudnám találni a helyemet. Nagyon el tudom magamat képzelni kutyakiképzőként, vagy valami olyan munkakörben, ami a természethez kötődik. Esetleg kitanulnék valami kétkezi szakmát. Jó lehet fával dolgozni, de a Covid alatt a nagyapám kovácskészletét is elővettem. A lényeg, hogy valamit alkothassak. Gyerekkoromban kutatóbiológus szerettem volna lenni, aki természetfilmeken keresztül mutatja be az élővilág szépségét a nézőknek. Ez az időszak nagyon sokáig tartott, de aztán jött a színészet, és másfelé indultam el. De a természetjárás a mai napig része az életemnek.

Janković Nóra