Klaus Mann és az ő Mefisztója

Thomas Mann életének, életművének, családjának könyvtárnyi irodalma van. Ezek alapján megkockáztathatjuk a kijelentést: a „fehérek közt egy európai” afféle szent szörnyetegként volt jelen a gyerekei életében.

A Varázshegy árnyékában
Thomas Mannt egyetlen dolog érdekelte igazán: az írás, illetve hogy a munkájához adottak legyenek a zavartalan feltételek. A mikromenedzsmentet, ahogy minden más gyakorlatias feladatot a feleség, Katia Pringsheim tartotta a kezében, a hat Mann gyerek pedig gyorsan megtanulta, hogyan kompenzálják magukat a atyai érdeklődés hiányáért. Egyrészt szenvedélyesen, impulzívan, excentrikusan éltek, másrészt felnőttfejjel sem szívesen szakadtak le a családi bugyellárisról. Amikor bőven volt – például Thomas Mann Nobel-díja idején –, két kézzel szórták a pénzt, amikor pedig az emigrációban némileg szűkösebb évek jöttek, anyjuknak írt figyelmes levelekben kértek támogatást. Persze egy ekkora méretű apafigurát nehezen lehetett megkerülni: a Mannok fiatalabb generációjának minden tagja megpróbálkozott az írással, s ebben a különleges családi környezetben duplán hangsúlyossá vált minden odavetett atyai félmondat, ami egyikük vagy másikuk tehetségére, képességeire vonatkozott (ahogy a reakció hiánya is).
Andrea Weiss néhány évvel ezelőtt megjelent könyvének – Erika és Klaus Mann kettős életrajzának – az In the Shadow of the Magic Mountain (A Varázshegy árnyékában) címet adta. A kötetben plasztikus képet fest a családi légkörről, a szülők ambivalens kapcsolatáról, nem mellesleg pedig a weimari Németország forrongó, dekadens művészvilágáról, amelyben néhány évre megszületett egy furcsa négyes fogat. A Mann gyerekek – egyikük későbbi megfogalmazása szerint – mindig párban jöttek, egy fiú és egy lány, ami a későbbi kapcsolatukat is meghatározta.
A két legidősebb, Erika és Klaus már gyermekként különleges, privát világot teremtett magának, szinte tudatosan építették az ikerpár megbonthatatlan egységének illúzióját (bár nem voltak azok, ugyanakkor Katia Pringsheimnek volt egy Klaus nevű ikertestvére, akivel igen szoros volt a kapcsolata, a gyerekek innen vehették a mintát). Párosukhoz harmadikként előbb Pamela Wedekind (Frank Wedekind lánya) csatlakozott, majd 1925-ben belépett a képbe Gustaf Gründgens.

Egy dekadens négyes fogat
Gründgens, aki akkoriban Hamburgban játszott, levélben fordult Klaus Mannhoz, és felajánlotta, hogy megrendezi a szárnyát bontogató író első megjelent drámáját, az Anja és Esther című színművet, amely egy leszbikus párkapcsolatról szólt. Az előadásban az előadóművészi ambíciókat dédelgető Erika Mann és Pamela Wedekind játszotta a két női főszerepet, de színpadra lépett a rendező és a szerző is. Ők négyen a következő néhány évben szakmailag és a magánéletben is szoros szövetségben éltek: Klaus Mann Pamela Wedekind vőlegénye volt, Gustaf Gründgens Erika Mannt jegyezte el (később össze is házasodtak) – bár ténylegesen Klaus Mann és Gründgens, illetve Erika Mann és Pamela Wedekind alkotott egy párt. (Az ilyen jellegű látszatkapcsolatok – angol mintára: levendulaházasságok – nem számítottak ritkaságnak: ott, ahol a homoszexualitás nemcsak társadalmi megbélyegzéssel járt, hanem adott esetben büntetőjogi következményeket vonhatott maga után, segítettek fenntartani legalább az erkölcsi feddhetetlenség illúzióját.) 

Erika Mann és Gustaf Gründ­gens házassága 1929-ben bomlott fel, nagyjából akkor, amikor a két férfi intim viszonya is véget ért. A szakmai kapcsolat mögött véglegesen Hitler hatalomra jutása tette be az ajtót. Az elkötelezetten baloldali, antifasiszta Klaus Mann nem bocsátotta meg korábbi párjának és alkotótársának, hogy beállt a náci hatalom kiszolgálói közé. Maga később úgy fogalmazott: nem gyűlöletet, csak mélységes ellenszenvet érez Gründgens iránt, akit „par excellence árulónak, a romlottság és a cinizmus megtestesítőjének” látott.
Az 1930-as évek közepén Klaus Mann Amszterdamban élt emigrációban, ottani kiadójával kötött szerződést egy új regényre. Több elvetett ötlet után született meg a végleges elképzelés: a könyv főszereplője egy színész, aki eladja a lelkét az ördögnek, a figura alapmodellje pedig Gustaf Gründgens lesz. Bár felmerült, hogy a mű belső konfliktusát a szexuális identitását leplezni kényszerülő homoszexuális művész és a csábító hatalom kapcsolata adhatja, Klaus Mann ezt a szálat végül elengedte, inkább megteremtette a „Fekete Vénusz”, Juliette Martnes – a regénybeli Hendrik Höfgen színes bőrű szeretője – figuráját.

Egy karrier regénye
Klaus Mann hatodik regénye, a Mefisztó végül 1936-ban jelent meg Egy karrier regénye alcímmel. Hendrik Höfgen pályaképe viszonylag pontosan, felismerhetően követi Gründgens felemelkedését, megteremtve az ambíciói oltárán mindent feláldozni kész művész típusát. Höfgen mindig oda törleszkedik, ahol az erőt érzi: a húszas évek baloldali színházi közegéből indulva első házassága révén előbb a nagypolgárságot igyekszik meghódítani, majd a nácik felemelkedésével Göring kegyeibe férkőzik. A szembesüléseket, a következményeket, amíg csak lehet, elhárítja magától: hiszen ő csak egy színész, nem tehet semmiről…
Ami a mű keletkezésének időpontja miatt már nem kerülhetett bele a történetbe: Gus­taf Gründgens, aki Hermann Göring személyes pártfogoltjaként a náci hatalom minden kegyét élvezte, a második világháború után néhány hónapot szovjet fogságban töltött. A „nácitlanításon” egyik kommunista színésztársának támogató vallomása segítette át. Haláláig tekintélyes művész volt, előbb a düsseldorfi színház művészeti vezetőjeként, majd a hamburgi Deutsches Schauspielhaus igazgatójaként tevékenykedett; itt újra eljátszhatta egyik legfontosabb szerepét, Mefisztót Goethe Faustjában. Az előadás alapján 1960-ban Peter Gorski, Gründgens örökbefogadott fia és örököse készítette el a filmváltozatot; ő is fontos szereplő a mű utóélete szempontjából.
1936-tól Klaus Mann az Egyesült Államokban élt, ahol az emigráns német irodalmat igyekezett megszervezni egy-egy rövid életű folyóirat körül, emellett az amerikai irodalmi élet jelentős szereplőivel ápolt kapcsolatokat. 1943-ban végül megkapta az állampolgárságot, bár homoszexualitása és baloldali meggyőződése, illetve az ehhez kapcsolódó FBI-vizsgálat jócskán lassította a folyamatot. Ennek ellenére rövidesen már az amerikai hadsereg kémelhárításánál szolgált törzsőrmesterként az olasz fronton. A háború után mégsem volt maradása Amerikában, családtagjai többségéhez hasonlóan ő is visszatért Európába.

A jog nyelvén
A Mefisztó első megjelenése idején élénk kritikai visszhangot keltett, bár értelemszerűen a náci Németországban sem kiadni, sem forgalmazni nem lehetett. A regény első németországi megjelenésére csak 1956-ban került sor, mégpedig Kelet-Németországban, de ennél jóval izgalmasabb az 1963-as kiadás története. Ekkor a nyugat-németországi Nymphenburger Verlagsbuchhandlung közleményben tudatta, hogy megjelenteti a Mefisztót – amire válaszként a fentebb emlegetett Peter Gorski beadvánnyal fordult az elsőfokú bírósághoz, és Gustaf Gründgens személyiségi jogainak védelme érdekében bármilyen kiadás, sokszorosítás, forgalmazás betiltását kérte.
Az évekig elhúzódott peres eljárás máig gyakran idézett mérföldkőnek számít a német jogalkotás történetében a személyiségi jogok és a művészi szabadság megítélése terén.
Az első fokon eljáró hamburgi bíróság elutasította Gorski indítványát, így a regény 1965-ben végül is megjelent, bár a kiadó fontosnak tartotta, hogy megjegyzést fűzzön a könyvhöz: „A könyvben szereplő személyek típusokat jelenítenek meg, nem értelmez­hetők egyéni portréként.” Rövid­del ezután a fellebbviteli bíróság viszont már Gorski javára döntött, effektíve betiltva a mű megjelentetését az NSZK területén.
A Nym­phenburger Verlagsbuch­handlung a Szövetségi Alkotmánybíróságtól kért felülvizsgálatot. Az ügyet mérlegelő jogászok arra jutottak, hogy a művészi szabadság és a személyiségi jogok védelmének igénye konfliktusba kerülhet egymással (ahogy azt a két korábbi ítélet is tükrözi); a művészi szabadság nem abszolút jog, érdekütközésbe kerülhet az alkormányosan védett magánszférával, egy ember tiszteletre vonatkozó igényére hatással lehet, ha jellemének és karrierjének részleteit egy művész felhasználja az alkotásában. Az 1971-es döntés kimondta, hogy az emberi méltóság védelme nem ér véget a halállal, és helybenhagyta a fellebbviteli bíróság ítéletét (bár érdemes megjegyezni, hogy két bíró markánsan eltérő véleményt fogalmazott meg).
A könyv a következő évtizedben csak a keleti kiadásoknak köszönhetően volt elérhető, amikor azonban 1981-ben (immár az NSZK-ban) ismét kiadta a Rowohlt Kiadó, nem következtek jogi lépések. Nem gördültek jogi akadályok Szabó István elé sem, amikor 1980-ban megkezdte a regény filmváltozatának a forgatását.
Aki a művet elsősorban Klaus Maria Brandauer arcával, Szabó 1982-ben Oscar-díjjal jutalmazott filmjének köszönhetően ismeri, valószínűleg meglepődik a regényt olvasva: jóval karcosabb, tendenciózusabb, mint a mozgóképes változat. Ahogy mindig egy kicsit más Mefisztót mutatnak a színpadi feldolgozások is. A következő fejezetet éppen a Komáromi Jókai Színházban írják: eredeti szövegkönyvvel, Béres Attila rendezésében, Gál Tamással a főszerepben egy hónap múlva jön a bemutató.

Almási Sára