Élni és játszani csak szenvedéllyel érdemes

Mi motivált abban a pillanatban, ebben a döntésben?
Ha egy színésszel történik valami, legyen az baleset vagy betegség, az nem csupán őt érinti, hanem az egész társulatot és a nézőket is. A Mefisztóból még három előadás volt hátra, amikor egy pillanatnyi rossz döntés miatt baleset ért. Szerencsére Nicoletta Von Niebuhr szerepében viszonylag keveset kell mozognom, így operáció után, még ha nagy fájdalmak közepette is, színpadra tudtam lépi. Jó, hogy egy olyan időszakban történt, ami számomra egy kicsit nyugodtabbnak ígérkezett, ugyanis azokat a darabokat, amelyekben komolyabb vagy táncot igénylő szerepem van, nagyjából ki is játszottuk. Valahogy ez egy ilyen „törött” időszak. A tavalyi évad elején bemutatott Külváros főszerepét, amiben ráadásul sok mozgás és táncjelenet van, törött lábujjal próbáltam végig, de az idén műsorra tűzött Koldusopera Kocsma Jennyjeként is úgy csináltam végig az előadásokat, hogy a középső lábujjamat szigetelőszalaggal stabilizáltam, így se a rúdtáncos jeleneteknél, se a produkció többi táncos betétjénél nem korlátozta a mozgásomat. Egyébként az ember a színpadon nem érzi annyira se a fájdalmat, se a fáradtságot. Pedig a Koldusopera egy nagyon nehéz próbafolyamat volt, hiszen a szerep bepróbálása mellett bő egy hónapom volt arra, hogy profi szinten megtanuljak rúdtáncolni. Folyamatosan gyakoroltam és edzettem, hogy erősítsem a karizmaimat. Lógtam létrán, lógtam díszleten. Ahol tudtam. Ráadásul ott van a Salamon-dal, amit egyedül, csak zongorakísérettel kellett elénekelnem. Hatalmas tétje volt, ugyanis Jenny egész élete, a karakter érzelmi skálája ebbe az egy dalba van belesűrítve.

Nézőként sokszor rácsodálkozhattunk, hogy milyen tánctudással rendelkezel. Minden mozdulatod lágy, kecses, kifinomult, mint egy született balerináé.
Érdekes, hogy ezt mondod, mert kisgyerekkoromtól sokáig arról álmodoztam, hogy balett-táncos leszek. Mindent elkövettem ennek érdekében. Nyújtottam, spárgáztam, szertornáztam. Sajnos nem volt lehetőségem táncot tanulni, de a szeretete megmaradt. Így, amikor megtudtam, hogy a Külvárosban profi táncosként kell tangóznunk és jive-oznunk a Francit alakító Béhr Marcival, beiratkoztunk Csenki Nikolettához táncórákra. A Táncórákban pedig Juhász Lenkától vettem különórákat – ő készítette az előadás koreográfiáit is. Nagyon elszánt, kitartó ember vagyok. Iszonyatos energiákkal tudok megküzdeni a kihívásokkal. Rengeteg erőt ad és nagyon inspirál, amikor azt látom, érzem, hogy túl tudtam lépni a saját fizikai, lelki korlátaimon. Nekem szükségem van próbatételekre.

A tavalyi, illetve az idei évadban is nagyon hálás, ugyanakkor nehéz szerepek találtak rád. A Külváros, a Koldusopera és a Táncórák főszereplőjével sem lehetett könnyű azonosulni.
Nincs könnyű, rutinból eljátszható szerep. Minden sikeres alakításért meg kell dolgozni. Bennem azonban van egy olyan eltökéltség, hogy ha valamelyik karakteremet megszeretem, akkor semmi sem tud eltántorítani attól, hogy megküzdjek érte. Mindhárom próbafolyamatot imádtam. Mind más volt. A Külvárosban Béhr Mártonnal nagyon szerettem együtt dolgozni, meg is volt köztünk az összhang. A Koldusopera zenéjébe szerelmes lettem az első pillanattól fogva. Imádtam Pálinkás Andrássy Zsuzsannával a korrepetálás minden pillanatát, nagyon inspiráló volt vele együtt dolgozni. A Táncórák egy nagyon nagy lelki utazás volt. A próbafolyamat során nagyon sokat beszélgettünk a veszprémi autisták szövetségének tagjaival, akik eljöttek hozzánk, hogy megértsük az ő viszonyulásrendszerüket, gondolkodásmódjukat, kommunikációjukat. Nem szerettük volna, ha az általam megformált Senga, akinek táncos karrierjét éppen kettétörte egy sérülés, nem megfelelően viszonyul az autizmussal élő szomszédjához, Everhez, akit Szabó Viktor játszott. A célunk az volt, hogy ugyanolyan hitelesen mutassuk be a lány személyiségfejlődését, mint azt, milyen nehézségekkel kell a hétköznapi élet során megbirkózniuk az autistáknak. Minden áldott nap, amikor kimegyek a lovakhoz, úgy, hogy közben tudom, hogy még legalább négy hónapig biztos nem fogok tudni lovagolni, átélem azt, amit a darabban Senga.

Egy kétszemélyes darab eleve bukásra van ítélve, ha a színészek nem tudnak egymásra hangolódni, hiába játsszák külön-külön a saját szerepüket jól. Ti Szabó Viktorral szemmel láthatóan remekül rezonáltatok egymásra. Korábban is játszottatok már együtt?
Igen, de nem voltunk közvetlen partnerek. Tomi (Gál Tamás, Jászai Mari-díjas színművész, rendező, Kiss Szilvia férje – a szerk. megj.), amikor rendezőként elkezdett a darabbal foglalkozni, sokat gondolkodott azon, kit válasszon Ever szerepére, mert tudta, hogy ez a mű olyan szintű nyitást, lelki lemeztelenedést igényel a színészek részéről, ami csak olyan emberek közt tud létrejönni, akik feltétel nélkül meg tudnak bízni egymásban. Végül Szabó Viktorra esett a választása. Nagyon sokáig csak olvastuk a szöveget, elemeztük, beszélgettünk róla, míg meg nem születtek bennünk a figurák. Szabadon. Tomitól mint rendezőtől ilyen szempontból szabad kezet kaptunk. Ahogy a próbafolyamatot, úgy az előadásokat is leginkább a harmónia jellemezte. Egymásra nézünk Viktorral és belefeledkezünk a játékba.

Több alkalommal is szerepeltél olyan előadásban, amit a férjed, Gál Tamás rendezett – úgy a 2009-ben általatok alapított Csavar Színházban, mint Komáromban. Ez a felállás nem vezet óhatatlanul is konfliktusokhoz köztetek?
Imádok vele dolgozni, bár köztünk is adódnak nézeteltérések. Most kicsit féltem, hiszen a saját férjem előtt kellett a színpadon egy intim helyzetet teremtenünk a partneremmel. Furcsa érzés volt. De pont attól, hogy mindhárman úgy kezeltük, hogy itt Senga és Ever közt ébrednek érzelmek, nem volt semmiféle súrlódás. Én nagyon szeretem Tomi rendezői stílusát, mert megadja a színészeknek azt a művészi szabadságot, ami az ő lételeme az alkotás során. Soha nem kényszerít bele olyasmibe, amivel szemben ellenvetésem lenne, vagy szakmai érvekkel meggyőz az igazáról.

Eddig nyolc filmben, a Markízán három, a Joj televízióban két nagy sikerű sorozatban láthattak a nézők. Feltételezem, a forgatások ilyen szempontból sokkal szigorúbbak. Mennyiben kap művészi szabadságot egy színész a kamerák előtt?
Ez változó. A filmezés alkotófolyamat, míg egy sorozat forgatása gyári munka. De még az olyan rendezőknél is meg lehet találni a lehetőséget arra, hogy belevigyük a szerepbe önmagunkat, akik előszeretettel játszanak elő. Általában ugyanis ez a típusú rendező inkább meg akarja mutatni az embernek, hogy milyen érzéseket kell kiváltania a színésznek az adott jelenetben ahhoz, hogy létrejöjjön az általa elképzelt atmoszféra, és nem azt akarja, hogy egy az egyben leutánozzuk. Inkább lehetőségként kell kezelni. És ettől kezdve az ember meg tudja találni a saját mozgásterét, amit nevezhetünk művészi szabadságnak.

Ritkán találkozom azzal, hogy valaki huszonvalahány évvel a pályakezdése után még mindig ugyanolyan lelkesedéssel, rajongással beszél a színházról, mint az első években. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ez a te utad?
Korán, még alapiskolás koromban, amikor szavalóversenyekre jártam. A szüleim azonban inkább tisztességes polgári foglalkozás irányába terelgettek, így gimnázium után beiratkoztam építészetre. De hamar nyilvánvalóvá vált számomra, ha folytatom, belerokkanok. Lelkileg. Egyszerűen nem akartam, nem is bírtam megalkudni. A mai napig ilyen vagyok. És akkor titokban jelentkeztem a pozsonyi színművészetire. Felvettek. És attól kezdve megváltozott minden. Már nem azt éreztem, hogy zuhanórepülésben vagyok. Meggyőződésem, hogy csak úgy érdemes élni, és ez vonatkozik az emberi kapcsolatainkra is, ha valaki inspirálja az embert. Ha ott az a szikra. Tomit az egyetemen ismertem meg, és a mai napig folyamatosan rácsodálkozom arra, hogy milyen sokoldalú, mennyi mindenben tehetséges. Mennyire kiszámíthatatlan és mennyire a végletek embere. Nagyon szerencsés vagyok, és huszonhárom éve őrületesen szerelmes vagyok belé. A mi kapcsolatunk folyamatosan meg tud újulni – és vele együtt én is. Nekünk a legfontosabb a család, de pontosan tudom, hogy egyikünk sem maradna pusztán megszokásból a másik mellett. Ahogy játszani sem lehet tűz, hevület, lelkesedés nélkül.

Lehet folyamatosan ilyen magas hőfokon élni?
Azért néha éjjel tizenegykor, amikor végre bedagasztom másnap reggelre a kenyeret, én is érzem a fáradtságot, de amikor reggel ötkor beteszem a sütőbe, hogy mire felkel a család, már az asztalon illatozzon, az öröm felülírja. Nagyon rossz, hogy most nem tudom használni a kezemet, mert pont ezektől a mindennapi apró örömöktől foszt meg. A főzés örömétől. A kertészkedés örömétől. Most a pihenés megízlelésének élek. Persze lehet, hogy mindez furcsán hangzik, de én úgy gondolom, mindenben meg kell találni az örömöt, alkalmazkodva az adott pillanathoz. Ha például egy rendkívül fárasztó, frusztrált napnak nézek elébe, megkeresem benne azokat az apró örömöket, amik jóleső érzéssel töltenek el: van munkám, egészséges vagyok, szeretve vagyok és én is szeretem azokat, akik otthon várnak. Ebből a szemszögből még egy fárasztó, rossz napot is kirándulásként él meg az ember.

Egy jó kapcsolathoz két ember kell. Mi a te erősséged?
A kitartás. Nem vagyok hajlandó feladni semmit. Ezért is tudom újra és újra túllépni saját magam korlátait. Nem voltam mindig ilyen. Tomi mellett váltam ilyenné, és ehhez az erőt ő adja. Viszont néha nem adok magamnak elég időt ehhez. A balesetemet is a türelmetlenségemnek köszönhetem. Még meg kell tanulnom, hogy nem lehet mindig mindent azonnal akarni, néha lassítani kéne. Úgy érzem, hogy ez a baleset most pont arra akar megtanítani, hogy merjem megengedni magamnak a pihenést. Amikor az ember nem csinál semmit, csak megéli az életet. Csak valahol legbelül hajt egyfajta megfelelési kényszer, hogy itthon is meg a munkában is minden rendben legyen. De Tomi mellett megtanultam, hogy a tökéletlen is tud tökéletes lenni.

A nagyobb gyerekeitek lassan kirepülnek a családi fészekből, hiszen Réka lányotok immár negyedéves a budapesti színművészetin, Ádám fiatok pedig pályaválasztás előtt áll. Beleszóltatok a döntésükbe?
Mindig abban a szellemben neveltük őket, hogy nem az a fontos, hogy mit fognak csinálni, hanem az, hogy olyan munkát válasszanak, amit szeretettel és szenvedéllyel tudnak végezni. Mert csakis úgy érdemes, csakis úgy van értelme. Amikor Réka úgy döntött, a nyomdokainkba lép, hittünk benne, hogy úgy neveljük őket, annyi szeretetet és olyan erős önbizalmat adtunk neki, hogy képes lesz hinni önmagában, a tehetségében. És ettől kezdve bármire képes lesz. Nem voltak elvárásaink vele szemben, egyszerűen hittünk és bíztunk benne, hogy megállja a helyét Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Harmadik év végén a Vígszínháztól hatalmas lehetőséget kapott azzal, hogy egy évig náluk gyakornokoskodhat. Megkapta a Magyar Elektra címszerepét – egy színészálom. Hiszek benne, hogy meg fogja találni az útját. És hiszem, hogy Ádikánk is. Ő szintén erre a pályára készül. Most várnak rá a felvételi vizsgák, de a múlt évben már forgatott egy filmben. Nagy meglepetés volt, mert így együtt játszottunk. Csodás volt látni őt Rómeóként a Gimisz előadásában is. A legkisebbünk, a tizenegy éves Virág is bontogatja a szárnyait, már három filmben szerepelt. Az El a kezekkel a Papámtól! című mozifilmben Dobó Kata rendezte. A forgatás hangulata, a film története maga volt a megtestesült álom számára. Emellett szeret táncolni, most kijutott a poreči világbajnokságra. Soha egyetlen gyerekünket sem próbáltuk befolyásolni, őt sem fogjuk, de abban, amit választani fog, abban támogatjuk. Semmi más nem számít, csak az, hogy boldogok legyenek.

Közös filmben szerepeltetek már Tomival?
A múlt évben két filmet is forgattunk, és az egyikben szerepelt Ádi is. Tőlünk függetlenül elment egy castingra és megkapta a szerepet. A komáromi erődben zajlott a film forgatása, ami Hancsovszky Béláról, arról a tornaljai fiatalemberről szól, aki 1945-ben bedobott egy gránátot a helyi csendőrőrs épületébe. Én játszottam a fiatal hős – vagy éppen terrorista, mert a megítélése a mai napig vita tárgyát képezi – anyukáját. Ádám a főszereplő testvérét, vagyis a fiamat alakította, Réka lányunk a főhős szerelmét. Tomi pedig a vallatóbírót játszotta. A történet megfilmesítését a somorjai Fórum Kisebbségtudományi Intézet kezdeményezte, rendezője Laczkó Sándor, segédrendezője pedig Molnár Csaba volt. A másik filmfelkérés teljesen váratlanul ért minket Tomival, ugyanis Jaroslav Vojtek, a rendező látott minket a Hat szerep szerzőt keres című előadásban, és ez alapján elhívott minket az Anesztézia című dráma castingjára. A film, amelynek Prikler Mátyás a producere, egyébként egy nagyon megrázó történetet mutat be. Miután egy kisfiú orvosi műhiba miatt meghal, a szülők az orvost hibáztatják. Az orvos ezt tagadja, de a lelkiismerete valahol nem hagyja nyugodni, és elzarándokol egy kis keleti faluba, ahol a helyi kápolnában megjelenik neki Szűz Mária. Nagyon megrázó volt, ugyanis én alakítottam a gyermekét elveszítő anyát. Megterhelő szerep volt, a forgatás miliőjétől viszont sokat kaptunk.

Kevés színésznőnek sikerül összeegyeztetnie a színészi pályáját a nagycsaládos léttel. Hogy tudtátok ti ezt megoldani?
Nekem a gyermekeim mindig sokkal fontosabbak voltak, mint a karrierem. Nagyon sok színházi, film- és sorozatszerepet mondtam vissza anélkül, hogy akár egy pici szomorúság is lett volna bennem. Egyszerűen nekem az volt a természetes, hogy csak olyan felkérésre mondok igent, ami nem megy a családi életünk rovására. Nekünk kezdetektől fogva mindent magunknak kellett megoldanunk Tomival. Amikor még kisebbek voltak a gyerekek, sokszor szorongtam azon, hogy mi lesz, mire Tomi mindig azzal bátorított, hogy egyszerre elég, ha oldjuk a következő napot, hetet. Hihetetlen logisztikát igényelt, hogy minden flottul működjön, hogy minden gyerek időben eljusson iskolába, edzésre, táncórára. A mai napig közös elektronikus határidőnaplót használunk, és ha egyikünk beleír valamit, a másiknál azonnal megjelenik. Reggelente, míg én teázok, Tomi meg kávézik, haditanácsot tartunk, és megbeszéljük a napunkat, hogy legyen időnk a gyerekekre, egymásra, a munkánkra. Nálunk nincsenek titkok, nincsenek külön utak. Csak egy út van. A közös.

Janković Nóra