Az a fontos, hogy az egész csapat együtt akarjon elmesélni egy történetet

A bemutató után több helyütt kiemelték a játékodat. Te mennyire vagy elégedett az alakításoddal?
Béres Attila intenzív és ösztönös gondolati, érzelmi utakon keresztül vezetett el minket a szerepeinkhez. Nagyon élveztem a közös munkát. Egy-egy jelenetre szinte minden próbán más változatot próbáltunk. Így sikerült kizárnunk bizonyos megoldásokat, ennek köszönhetőn pedig egyre közelebb kerültem a szerephez, mígnem – jó esetben – elkezdem élni a karakter történetét. Ami nem jelenti azt, hogy teljesen elégedett lennék. Ehhez túlságosan maximalista vagyok. Ugyan már nem rágódom annyit a feladataimon, inkább a kíváncsiság maradt meg, de mindig van mit javítani. Addig érlelem magamban, amíg eszembe nem jut, hogy hogyan lehetne vagy lehetett volna jobb. Tény, hogy Hans Miklas hálás szerep. Varga Emese, a színház művészeti vezetője és dramaturgja jól felépítette. Nagyon érdekfeszítő szöveget hozott össze, ami már első olvasásra is izgalmas volt.

Miklast a mellőzött, éhező színészt előbb magával sodorja a náci propaganda, majd miután szembesül a gyakorlattal, az ideológia következményeivel, mélységesen csalódik, s bár tisztában van vele, hogy a saját halálos ítéletét írja alá, nyíltan hangot ad kiábrándultságának. Mennyire tudtál azonosulni a karakterrel?
Próbáltam megérteni, de azt persze nem tudom, hogy a valóságban hogyan viselkednék ilyen helyzetben. Miklast a düh és az igazságtalanság érzése hajtja. Én megfontoltabb alkat vagyok. Ilyen bonyolult helyzetekben sokat kételkedem, nehezen találok megoldást, választ. Emlékszem, azon az estén, amikor 2022. február 24-én megtudtuk, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, a környezetemben mindenki tele volt adrenalinnal. Nyugtalanok voltunk. Mi lenne, ha a konfliktus begyűrűzne hozzánk is? Behívnának minket katonának? Elmennénk? Itthon maradnánk? Harcolnánk? Merőben más élethelyzet, mint amiben felnőttünk. Szorongató. És megint csak átértékel az ember egy csomó mindent: szabadságot, demokráciát, ideálokat.

A mindennapi közéleti, politikai, társadalmi eseményekhez, hírekhez is ilyen óvatosan viszonyulsz?
Nem mindig. A környezetvédelem kérdésében például nem. Ezzel kapcsolatban nincs mire várni. Az éghajlatváltozás tény. Ehhez kell alkalmazkodnunk. Próbálok úgy élni, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjak magam után. Hat éve szigorúan szelektálom a hulladékot, és sikerült erre rávezetnem a szüleimet is. Nincs autóm, inkább tömegközlekedéssel oldom meg az utazást. Fárasztó, de aztán hozzászokik az ember. Igyekszem minél jobban kivonni magam a fogyasztói társadalomból. Csak azt veszem meg, amire tényleg szükségem van, és próbálok nagyon vigyázni rá. Az ilyen mértékletesség néha felszabadító is. A mindenütt tapasztalható globális szintű pazarlás engem kifejezetten nyugtalanít. Ugyanúgy meg kellene becsülni a minket körülvevő világot, mint az emberi kapcsolatainkat.

Mindkettő egyformán szükséges ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat.
Igen. Szeptemberben meghalt a nagymamám. Tulajdonképpen mostanáig nem tapasztaltam meg az elvesztés fájdalmát. Azóta sokkal jobban odafigyelek a kapcsolataimra. Nem szeretném egyszer azon kapni magamat, hogy már csak a munkakapcsolatok, felszínes viszonyok maradtak. Igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy elegendő időt tudjak tölteni azokkal is, akikhez közeli és értékes viszony fűz. Amint tehetem, hazamegyek Párkányba, vagy Pozsonyba, ahol egyetemista voltam, ahol valójában kinyílt előttem a világ.

Feltételezem, sok élmény köt azért a magyar fővároshoz is, hiszen egy szemesztert a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltöttél.
Még a Selye János Gimnáziumban olyan jól megtanultam németül, hogy mertem jelentkezni féléves Erasmus-programra a bécsi egyetemre. Szerettem volna jobban megismerkedni a német színházkultúrával. Bürokratikus okoknál fogva végül oda nem lehetett kijutni, így kerültem Budapestre. Fantasztikus tanáraim voltak. Kiss Csaba rendező-dramaturg vezette a színészmesterséget, Hegedűs D. Géza tanította a művészi beszédet, Zilahy Tamással tévéjátékos gyakorlataink voltak. De egyebek közt drámajátékot, színházi nevelést, dramaturgiát is tanultunk. Úgy volt összeállítva az órarendünk, hogy amire egy színésznek a 21. században szüksége lehet, az benne volt. Hetente magánénekórákra jártam. Nagyon sokat kaptam ettől a félévtől. A TREPP kétnyelvű színházi platform tantermi előadásai során, amikor elmegyünk iskolákba és beszélgetünk a diákokkal, nagyon jól tudom kamatoztatni. Nem mindegy, milyen témákat hoz elő az ember, miként szólítja meg a fiatalokat.

Ezek szerint másképpen épül fel a színészképzés Magyarországon, mint Szlovákiában?
Mondhatni. Az SzFE nagyon jól kiegészítette azt a gyakorlati szakmai tudást, amit a pozsonyi egyetemen kaptunk. Ott Ľuboš Kostelný és Ingrid Timková volt az osztályfőnököm. Jó évek voltak. Szlováknyelv-tudásomnak köszönhetően játszhattam a Szlovák Nemzeti Színházban, a TREPP-pel a Profesorkában, valamint két évadban a Markíza televízió Pán profesor (A tanár) című sorozatában. A filmezés világa, ahogy sokakat, engem is nagyon érdekel. Egyetemistaként szerencsém volt, hogy sok diákfilmben játszhattam. Volt egy kisfilm, amit Bécsben forgattunk. Persze azért a színház az igazi szenvedély. A színházban nincs vágás, ez a film sajátossága. A színházban az előadás elkezdődik, és egy-egy jelenet alatt végig a színen vagyok, nem lehet megismételni egy-egy jelenetet.

A TREPP előadásában, a Pro­fesorkában fontos kérdéseket feszegettek: hatalomvágy, diákok túlterheltsége, kiégés. Fontos szá­motokra a társadalmi szerepvállalás?
Így jó igazán színházat csinálni. Ha van tétje egy előadásnak. Az égető kérdések nem hagyják a nézőt közömbösen. Szerintem bátran kell témát választani. Máris elindulhat a diskurzus, a közös gondolkodás. Az Oly korban éltem én… című színházi-nevelési előadásunkon, amikor beszélgetünk a résztvevőkkel, meglepő látni, hogy különböző nemű-korú, más közegből érkező emberek mennyire más szemszögből közelítenek meg egy-egy felvetést vagy problémát. Nagy élmény a nézőknek, hogy elmondhatják a véleményüket szégyenérzet és bűntudat nélkül, meghallgatják egymást a vita során, pedig ezt egyre ritkábban látni. A Profesorka az oktatási rendszer problémáiról beszél. A teljesítménykényszerről, arról, hogy nem veszik figyelembe a diákok személyiségét, affinitását, arról, hogy az iskolákban már jó ideje nem változott semmi. Mindezt én is megéltem középiskolásként, és a próbák alatt is sokat beszélgettünk a csapattal, Lenka Feckovával, Oliver Asztalossal, Melecsky Kristóffal és a rendező Hégli Bencével. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy Bandor Éva vállalta a tanárnő szerepét. Sokat lehet tőle tanulni. Most egy projekt keretében középiskolásoknak is fogunk játszani, az előadás után egy feldolgozó foglalkozással egybekötve. Nagyon várjuk már.

Az hiszem, az effajta érzékenység, nyitottság elengedhetetlen a színészi pályán. Te mikor döntötted el, hogy ezt a pályát választod?
Oviban volt egy bábelőadásunk, ami akkor annyira megfogott, hogy többé nem akartam mozdonyvezető lenni. Elkezdett érdekelni a cirkusz, a bűvészet, aztán a zene és a színház. A művészet iránti érdeklődés mindig ott volt a családban, anyukám részéről az unokatestvéreim között van hivatásos néptáncos, népzenész és hegedűművész. A zene nekem is végigkísérte a gyerekkoromat. Jártam klarinétra, tanultam szaxofonozni. Viszont a zene a B verzió volt, ha nem vennének fel az egyetemre. Úgy alakult, hogy elsőre bekerültem a színművészetire. Nem számítottam rá. Alapjáraton introvertált alkat vagyok, így előbb egyedül próbáltam felkészülni. Egy hónappal a felvételi előtt aztán Mokos Attilánál kötöttem ki. Magyarázta, elemezte a szövegeket, hol mivel lehet próbálkozni, én meg egyre esélytelenebbnek láttam az egészet. De mindent, amit mondott, elraktároztam, és folyamatosan érlelgettem magamban. Ez biztonságérzetet adott. Aztán a felvételin sikerült megnyílnom.
 

Szerinted mi az, ami a tehetség mellett még szükséges ahhoz, hogy valakiből igazán jó színész legyen?
Sok munka. Kitartás és szerencse. Sokszor a váratlan feladatok sülnek el a legjobban, amikre az ember nem is számít. De mindig abból kell kihozni a maximumot, ami épp megtalálja az embert. Ezért nincsenek szerepálmaim sem. Persze van egy pár klasszikus szerep, ami lenyűgözi az embert, de ezeket nem kell erőltetni. Én is és körülöttem a világ is folyamatosan változik. Az a fontos, hogy a színész, a rendező, az egész csapat együtt akarjon elmesélni egy történetet a színpadon. Minden előadásban meg kellene találni legalább egy dolgot, amiért érdemes lejátszani egy előadást. Tudni kell megőrizni a játék örömét. Ha élvezzük az egészet, akkor hajt a vágy, hogy megmutassuk a történetünket, hogy mindig új ötleteket hozzunk. Az egyetemen Ingrid Timková mindig azt mondta nekünk, hogy a játék öröme fél siker.

A szlovákiai magyar sajtóból szinte teljesen eltűnt a színházi kritika. Beszámolók, tudósítások, ismertetések vannak. Ilyen jellegű szakmai visszajelzés hiányában miként tudja megítélni valaki, hogy hol tart a pályáján?
Értő színházi kritikára valóban nagy szükség lenne. Fontos a visszajelzés, persze az is csak egy vélemény. Az elmúlt két hónapban például próbáltam bepótolni a lemaradásaimat, és Pozsonyban, Nyitrán, Budapesten megnézni azokat az előadásokat, amelyekre kíváncsi voltam, és amelyekről úgy gondoltam, szakmailag tudnak adni valamit. Ez ösztönöz és inspirál. És újra felfedeztem, hogy nézőként ott ülni több száz ember között, együtt rezonálni az előadásra fantasztikus közösségi élmény. Nagyon tudok lelkesedni, ha valami jó. Az osztálytársaimat is figyelem, hogy ki mit csinál, és ha csak tudom, megnézem őket. Jó osztály voltunk, sokszor nehéz volt együtt dolgozni, de hiányzik a véleményük, a motivációjuk.

Minél fiatalabb az ember, annál kevesebb az élettapasztalata. Egy-egy szerep megformálását ez megnehezíti?
Talán igen, de ez az izgalmas benne. El lehet képzelni, meríteni lehet filmből, könyvből, mások történeteiből. A jó fotók is nagyon inspirálók. Néha azon kapom magam, hogy figyelem a körülöttem lévő embereket, történéseket. Bármi segíthet, hogy minél jobban lássam magam előtt a figurát. El lehet lesni mozdulatokat, de az öltözködés is elég kifejező. Szeretek együttműködni a jelmeztervezővel is. A Koldusopera próbái alatt is sokat ötleteltünk Hatházi Rebeka jelmeztervezővel. Ő nagyon sok inspirációs anyagot hozott, és bátran beleszólhattam, hogy a próbán megbeszéltekhez igazítsuk a jelmezt. Aztán volt egy pont, amikor teljesen átvette az irányítást, és a részleteket már ő dolgozta ki, hiszen ehhez a szakmához mégiscsak ő ért igazán.

Egy színész estéről estére más bőrébe bújva, különböző korok világában mozog. Megfordult valaha a fejedben, hogy jobb lett volna egy másik korba születni?
Minden kornak megvannak a nehézségei, szóval ezen kár rágódni. Ami ma kifejezetten idegesít, hogy a technológia hihetetlen felgyorsulása rányomta a bélyegét az ember életére. Sokan mobilfüggők a környezetemben, és én is túl sokat használom. Nemrég olvastam ennek a biológiai magyarázatáról, hogy a hírfolyam görgetése nem az önuralomért, hanem az érzelmi reakciókért felelős agyközpontot aktivizálja. De akárhogy is: a mobillal az emberi kapcsolatainktól vesszük el az időt. A színházban van egy kamera, amely előadás előtt, amikor már lemegy a fény, veszi a nézőteret. Sokan még az utolsó percekben is gyorsan megnézik az üzeneteiket, válaszolnak egy SMS-re vagy kiposztolják, hol vannak. Nem tudunk kikapcsolni, jelen lenni.

Te ki tudsz kapcsolni?
Ha van rá időm. Augusztus óta folyamatosan dolgozom. Nagyon jó, hogy most az Úri muriban egy kisebb szerepet kaptam. Az évad első bemutatója a Koldusopera volt, ahol a narrátor és Filch szerepét kaptam meg. Aztán jött a Hapcikirály, amelyben hol Poroszlóként, hol Lecserként voltam színpadon. Januárban a Mefisztó bemutatója egy rendkívül intenzív és fárasztó próbafolyamatot zárt, persze nem rossz értelemben mondom. Közben pedig még repertoáron van A Pál utcai fiúk és más darabok. Emellett részese lehettem a Lennék valakié – Ady szimfonikusokkal című nagyszabású produkciónak, mellyel tavaly ősszel Pozsonyban, Kassán és Királyhelmecen léptünk fel, a The Art művészeti ügynökség Komámasszony, hol a stukker? című vígjátékával meg rengeteg helyen megfordultunk. És persze folytattuk a tantermi előadásainkat a TREPP független színházi platformmal is. Sok volt. Tényleg sok. Most egy kicsit lazábbak lettek a napjaim. Közben meg azért izgatott vagyok az Úri muri miatt, hiszen minden szerep kihívás. Az előadásban élő zene lesz, várom már a főpróbahetet.

A pozsonyi évek után könnyen megvetetted a lábad Komáromban?
Bármennyire szép, azért ez egy kisváros. Már gimnazistaként megbarátkoztam vele, de mivel annak idején az osztálytársaim nagy része bejáró volt, nem éreztem magam soha igazán otthon. Pozsonnyal az ellenkezőjét érzem, ma is vágyom az ottani társasági életre, a nyüzsgésre, a barátok társaságára. Persze szeretek mindig új közegbe csöppenni, embereket megismerni. Ez frissen és éberen tart. Most mintha három helyen laknék: Komáromban, Pozsonyban és egy kicsit Párkányban. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, kialakítani egy jövőképet, de nem fáj emiatt a fejem. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen egy kőszínházi társulat tagja lehetek. Csinálom a dolgom, közben pedig jól érzem magam.

Janković Nóra