Legfőbb feladatunk önmagunk vállalása

Jól látom, hogy fárasztó próbán vannak túl?
Igen. Klaus Mann náci Németországban játszódó regényének – ez alapján írta Varga Emese dramaturg a darabot – egy nagy karriert befutó színész a főszereplője. Hendrik Höfgen egyfajta fausti figura, és én az ő feleségét, Barbara Brucknert alakítom. Mivel az asszonyt, akinek a nagypolgári származása, liberális gondolkodása és lenyűgöző intellektusa volt a legfőbb vonzereje, hamar lecserélte egy olyan nőre, egy szeretőre, aki mellett fölényben érezheti magát, valójában mellékszerepről van szó. Nehéz próbaidőszak áll mögöttünk, hiszen ahogy a könyv, úgy a darab is rengeteg morális kérdést vet fel, melyeket az adott kort értelmezve kellett megválaszolnunk. Béres Attila rendezővel már másodszor dolgozom együtt, aminek nagyon örülök. Rengeteget elemeztük, boncolgattuk a darabot: annak jelentésrétegeit, a szereplők döntéseit, valamint azoknak a súlyát, értelmezési lehetőségeit.

Mennyiben jelentett kihívást Barbara Bruckner szerepe?
Kicsi a távolság közte és köztem, karnyújtásnyi, de még mindig ott van. Bízom benne, hogy kettőnk gondolkodásmódjának hasonlósága segít megtenni Barbara felé az utolsó lépést is. Persze ez a hasonlóság és ennek felvállalása a mai világban, amikor az embert könnyen és gyorsan „felbélyegzik”, hogy liberális – ami mostanra egyfajta negatív és pejoratív töltetet kapott –, nem biztos, hogy jó, de nem lennék önazonos, ha nem vállalnám. Ha az az ember, aki elfogadó a mássággal szemben, kíváncsi a világra, nyitott mások gondolataira, liberális, akkor Katona Eszter liberális. Vállalom.

Ezt így nyíltan kevesek akarják kimondani. Fontosnak tartja, hogy önazonos legyen?
Szerintem ennek elérése, keresése az ember egyik legfőbb feladata. Úgy gondolom, amíg valaki nem tudja meghatározni önmagát, addig nem tud véleményt alkotni, addig nem igazán tudja ki- és megismerni az őt körülvevő világ hatalmi és kapcsolatrendszereit. Számomra fontos, hogy tudjak önálló véleményt alkotni, de kizárólag arról, amiben kompetensnek érzem magam. Mi, színészek egyébként ilyen szempontból egy kicsit visszás helyzetben vagyunk. Egyrészt egyfajta burokban élünk, hiszen a színházakban, a művészek között jóval elfogadóbb, toleránsabb légkör uralkodik, mint ami a társadalomra jellemző, másrészt, ha innen kilépünk, akkor egy tőlünk idegen, „merev”, párbeszédre, érvekre és vitákra nem igazán nyitott közegben találhatjuk magunkat. A párbeszéd nagyon fontos, de nem egyszerű.

Egyre több felvidéki magyar fiatal dönt a Pozsonyi Színművészeti Egyetem mellett. Ez annak köszönhető, hogy a tanárok köztudottan elfogadóan viszonyulnak a magyar nemzetiségű hallgatókhoz, vagy inkább az szól mellette, hogy a végzettek így később akár szlovák színházakban is dolgozhatnak, ami növeli az esélyüket?
Még alsó tagozatos voltam, amikor egyszer apukám Nagy­me­gyeren elvitt magával az amatőr színjátszó körük próbájára. Egressy Zoltán ma már ikonikus darabját, a Portugált próbálták, és elhangzott egy mondat, ami megragadt bennem: Egyszer el fogok menni Portugáliába, mert ott naplemente közben a halászok halásznak. És akkor arra gondoltam, hogy egyszer el akarok menni oda, de addig is színházat akarok „csinálni”. Szavalóversenyekre jártam, színjátszó kör tagja voltam. A pozsonyi Duna utcai gimnáziumba is azért mentem, mert reménykedtem benne, hogy négy év alatt jobban megtanulok majd szlovákul. Hát ez nem igazán jött össze. Rengeteget köszönhetek osztályfőnökeimnek: Peter Mikulík rendezőnek, Peter Šimun színművésznek és Daniel Fischer színművésznek. Sajnos a pandémia idején online óráink voltak, harmadikban pedig individuális órarendem volt a színházi elfoglaltságaim miatt. Maradt is bennem egyfajta hiányérzet, miután lediplomáztam. Még többet szerettem volna megtanulni a színjátszásról, a színházról, a színházművészetről… ezért jelentkeztem doktori képzésre.

Annál is többet, mint amit meg lehet tanulni a próbák és előadások során a színpadon?
Nem mondom, hogy annál is többet. Mást. Amióta együtt dolgoztunk, Michal Vajdička rendezőre a mentoromként tekintek. Amikor meghallottam, hogy doktori képzést indít alkalmazott improvizáció témában, jelentkeztem. Nagyon izgalmas, sokrétű téma. Úgy érzem, sokat tanulhatok még a színházról és önmagamról, a saját képességeimről, határaimról is sokat tudhatok meg azokon az órákon, amiket az elsősöknek tartunk. Hatalmas kihívás. Közben pedig egyre gyakrabban gondolok arra, hogy a doktori képzés után jó lenne elvégezni a pszichológiát is. Nem tudom, hogy ha sikerülne elérnem, akkor mindez összeegyeztethető lenne-e a színészettel. Arra sem tudnék most válaszolni, hogy képes lennék-e félretenni a színjátszást, amikor azon szerencsések közé tartozom, akik kőszínházban játszanak. Látva azonban az irányt, amerre elmozdult az ország, és amerre elindult a világ, van bennem egy nagy adag egzisztenciális félelem és szorongás. Ezért is gondolkodom a továbbtanuláson, de meglátjuk.

Az alkalmazott improvizáció mennyiben támogatja a kollégák közti kommunikációt és együttműködést?
Tulajdonképpen az a témám lényege, hogy a próbafolyamat során a színész aktív részese az alkotásnak, aki maga is keresi a szituációkban rejlő lehetőségeket, a karakter fejlődésének ívét stb. Partnere a rendezőnek, kollégának.

Az utóbbi években egyre inkább úgy látom, kezd elmosód­ni a színész és rendező közti hie­rarchikus, alá-fölé rendelt viszonyrendszer. Emellett egyre gyakrabban látni színművészeket rendezőként dolgozni.
Ez így van. Ma már a színészekben egyre nagyobb az igény arra, hogy a maga komplexitásában lássák át az előadások létrejöttét. Ehhez nem árt, ha valaki tisztában van a dramaturgia mibenlétével, átlátja a rendezői koncepciót, van esztétikai érzéke, ami lényeges, ha hozzá szeretne szólni a jelmez- és díszlettervekhez. A színház csapatmunka. Ahhoz, hogy egy előadásból a lehető legtöbbet ki lehessen hozni, mindenkire ugyanúgy szükség van. Szerencsésnek érzem magam, mert az egyetemen az osztályfőnökeim három generációt képviseltek. Megismerhettem a „régi vágású” iskolát és az új, modern pedagógiai megközelítést is.

Különbözik a szlovák és a magyar színházi látásmód?
A szlovák színház, ami a mai napig az orosz színházi tradíciókra épül, nagyon szövegközpontú. Klasszikusabb, konzervatívabb, mint a magyar, amin érezhető a korai német, majd a nyugat-európai hatás. Pozsonyban, bár remek előadások születnek, nem feltétlenül érezni az aktuálpolitikai áthallásokat. Míg a magyar színházi előadások – legalábbis ahova én járok – nagyban politizálnak. Az alkotók igyekeznek akár a sorok között, akár gesztusok szintjén reflektálni az aktuális politikai és társadalmi helyzetre, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. A művészek egyik feladata éppen az, hogy alkotásaikon keresztül felhívják az emberek figyelmét az aktuális visszásságokra, problémákra, és ezzel kimozdítsák őket az intellektuális komfortzónájukból.

Ez a szándék tetten érhető volt a Burundangában, a Hamletben, de talán a legerőteljesebben a Szentivánéji álomban, amelyeket rendezőként Matusek Attila jegyzett. Akkoriban, még növendékként, nem érezte úgy, hogy túl korán találták meg ezek a szerepek?
Az első alkalom, amikor bedobtak a mély vízbe, a Michal Vajdička rendezésében bemutatott Hat szerep szerzőt keres című darab volt. A Pirandello filozofikus művében rám osztott szerep értelmezése és megformálása rettenetesen nehéz volt. Nagyon hálás vagyok a Komáromi Jókai Színház társulatának, Gál Tamásnak és Kiss Szilviának, Mokos Attilának, Culka Ottónak, akik a főszereplők voltak, hogy folyamatosan húztak fel maguk mellé. Egy pillanatra sem engedték el a kezem. Matusek Attilát viszont kiskamasz koromtól ismerem. Zsidek Pállal ő volt a Duna utcai gimnázium színjátszó körének a vezetője, és tudtam, hogy szakmailag is és barátként is bízhatok benne. Támogat, segít, és nagyon örülök, ha vele próbálhatok.

Melyik eddigi munkája volt a legnehezebb?
Minden szempontból Büchner Woyzeck című drámája, amit Béres Attila rendezett. Egy fragmentumokból álló, összetett műről van szó. Marie, a társadalom peremén élő anyuka óriási színészi kihívás volt. Itt pedig kiemelném Oszlík Péter színművészt: csodálatos volt dolgozni vele, tanulni tőle.

Egyik alapító tagja a 2021-ben létrejött Trepp független színházi platformnak. Mit jelent az ön számára ez az alternatív társulat?
A szívügyem. Ebben a káoszban, amit élek, igazi „szerelemprojekt”. Fősulis korunkban sokat beszélgettünk arról, hogy jó lenne létrehozni egy alternatív színházi társulatot. Afféle kísérleti színházban gondolkodtunk Csikmák Katival, Hostomsky Fannival, Hégli Bencével, Melecsky Kristóffal, Szebellai Dániellel, ahol kedvünkre kipróbálhatjuk az ötleteinket. Mivel mindannyian a pozsonyi főiskolára jártunk, a kezdetektől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a szlovák és a magyar színházi világot. Első előadásunk az Ádám almái volt, Bandor Éva színművésznő főszereplésével pedig szlovák nyelven mutattuk be a Ľudmila Razumovská Drága tanárnő című drámája nyomán született Profesorka című darabot, amelyet Hégli Bence rendezett. Rendszeresen játsszuk iskolákban az Oly korban éltem én című osztálytermi előadásunkat, amelynek írója Romankovics Edit, rendezője pedig Sereglei András. Nagyon feltöltenek minket ezek az előadások. Rengeteget kapunk a gyerekközönségtől. Ezért is kezdtünk bele ismét egy irodalomhoz kötődő darab színpadra állításába Szebb mint Ilonka címmel, amely Szabó Lőrinc, Babits Mihály és Török Sophie kapcsolatát mutatja be.

Káoszt említett – az életet vagy az életét érzi kaotikusnak?
Azt hiszem, most inkább a saját életemre gondoltam. Valójában egy bőröndben lakom. Szereplés a Trepp-pel, még játsszuk Martin McDonagh Otthol című vígjátékát, amelyből a Kaptár Polgári Társulás égisze alatt, Rédli Károly rendezésében született előadás, Komáromban próbálok… sőt, az előző évadban még Kassán is volt szerepem. Hol színészlakásban, hol albérletben alszom el, és mire az egyik helyen megmelegszem, már ülhetek kocsiba és mehetek tovább. Hetente háromszor megyek Pozsonyba doktori képzésre. Szeretem, mert rajongok a városért. Imádom az Óvárost, Károlyfalut, Ligetfalut… minden részét és utcáját, amit csak ismerek. Egyszer ott szeretnék végleg letelepedni, és saját otthonomból elindulni színházat „csinálni”. Meg egyszer majd Portugáliába.

Janković Nóra