Jakubecz Laci: Piknik, avagy Marci, a kisbéka édesapukájának naplójából

Nem akarom már boldognak mutatni magam. Nem mintha nem lennék az, csak nem akarom azt mutatni. Senki előtt. Én egy boldog béka vagyok.

Boldog vagyok a feleségemmel, boldog ő is, bár azért néha összevitatkozunk ezen-azon, de nem vészes. Mármint, remélem, vagy bízom benne, mindegy. Azok vagyunk. Annak ellenére is, hogy Marci kicsit más, mint a többi gyerek, ő egy downos kisbéka.

(Hogyha valaki egyszer olvassa majd e naplót, s magában rácsodálkozik – jé!, élnek a földön downos békák is? –, nekik üzenem, kisbékánk születése előtt nekem is csak sejtelmeim voltak erről, de hát ez nem is csoda, hiszen negyven fojtott éven át s tán már jóval előtte is hosszú-hosszú évszázadokon át elzárták őket a külvilágtól.)
Down syndrome – rákerestem a napokban a Kuruttyon, így írják angolul.

Ha olyan békákkal találkozom, akikből sugárzik, hogy él bennük egy negatív kép a downos (s egyáltalán, a fogyatékossággal született) békákról, s azzal kapcsolatban is, hogy egy „ilyen” békakölyköt milyen lehet nevelni (egyáltalán, vele élni), szóval aki valójában Marcit nem ismeri, nem is akarja megismerni, ergó nem is engedi, hogy esetleg megszeresse őt, és vice versa, mert ugyan már, egy olyan embert, aki „ilyen”, azt hogyan is lehetne szeretni, vele hogyan is lehetne boldognak lenni? – és magában már bólogat is a válaszhoz, hogy sehogy, hisz csak nézzenek rá stb., szóval én is néha úgy érzem (és a feleségem is), hogy az ilyen békák előtt másnak akarom magamat mutatni, valahogy még inkább boldognak vagy szebbnek vagy mit tudom én… Ez egy durva csapdahelyzet, mert azzal, hogy ha jó szándékból is, de többet mutatok, úgymond, a boldogságból, mint amennyi (tudom, a boldogság nem is mérhető valami, a boldogság csak úgy van és kész, az magában teljes, de hogy ne bonyolódjak bele a mondandómba teljesen…), akkor ezzel valójában éppenhogy azt a gondolatot erősítem benne, hogy „csak azért mutatja most, hogy boldog, mert valójában biztosan nem az”.

Persze, persze… Marcival ebihal korától kezdve kicsit más, és igen, néha nehéz is, vagy inkább talán csak más dolgokban nehéz. Na jó, néha tényleg borzasztóan nehéz vele, de szerintem ezzel minden szülő… úgy értem, minden békafi szülője így van. A békagyereknevelés nem egy lázso-plázso dolog, ahogy mifelénk mondani szokták!

Én nem azért szeretem ezt a kis békakölyköt, mert könnyű vele vagy nehéz. Meg szerintem a feleségem se. Mi nem azért, nem aszerint szeretjük őt, hogy az Ugri-bugri tabletjátékban hányadik fokozatig jut el, vagy hogy mennyi legyet kap el egy (nyelv)öltésre. Szerintünk helyes békakölyök Marci, csinos a pofija, na! Aki meg elfogultsággal vádolna, attól annyit kérdezek csak, melyik szülő nem az a saját kis békájával?! (És igen, igen, egyetértek, egy békaszülőt könnyen elvakíthat ez a fajta elfogultság a saját gyerkőcével, s erre én is, mi is igyekszünk figyelni.)

Marcinak lelke van. És érző, gyermeki békaszíve. Szeretjük őt és kész. És boldogok vagyunk vele. Minek kellene ezt még külön bizonygatnunk?!

Aki látni akarja, pontosabban, aki nyitott arra, hogy ezt benne, bennünk meglássa, meglátja úgyis. Aki pedig nem, annak esetleg segíthetünk később, ha megkér, a nyitásban. Az olyan békát viszont, aki csak a maga kobakja szerint ítél, s aszerint mér, úgyse fogják meggyőzni soha semmilyen érvek. Minek vele vesződni!?

De lehet, egyszer majd ő is megváltozik, ki tudja. Mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy kiszolgáltatottakká vagy csak a mainál sokkal kiszolgáltatottabbakká válunk. Másoknak, a helyzetnek, a körülményeknek. Törődésre szorulunk, igen, akár együttérzésre is, de főként szeretetre. A tolerancia nem ott kezdődik, hogy magunknak követeljük a törődést és a legeslegjobb elláttást, de ha más kerül nehéz helyzetbe, akkor fütyülünk rá vagy még rá is köpünk egyet. Egy szülő sem azért szereti a gyerekét, mert ilyen vagy olyan, hanem egyszerűen csak azért, mert az ő kölyke.

Csak adná az Isten, hogy révbe érjen az igyekezetünk, s vidámságát, huncutságát, azt a sajátos kis békaegyéniségét meg tudja tartani egész életében! Sőt, mi valójában másra is vágyunk: arra, hogy ki tudjon teljesedni, s hogy teljes értékű békaként tudja megélni az életét, hogy őt magát ne csak elfogadják, de be is fogadják! S mindig vegye körül szerető közeg; élhessen, ha korlátok között is, de teljes életet, persze értő és érző rásegítéssel, állandó, életen át tartó támogatással.

Marci nem egy szindróma. Neki ezt a nehezéket (s egyben mankót) adta az ég. Downosnak született, és mi nem akarjuk megváltoztatni, elrejteni pedig végképp.

De hogy el ne felejtsem… A napokban végre megtartottuk Marci nyári piknikjét a Medikus-kertben! Emberek is feltűntek arrafelé, de különösebben nem zavartak bennünket. Kedves békákkal találkoztunk. Míg a kölykök lakmároztak és békaciterán játszottak, mi felnőttek is elbeszélgettünk egy keveset. Hálával telt a szívünk, hogy mind eljöttek, akiket meghívtunk. Még ha Marcink fáradt volt is kissé, szegény, és talán meg is rémült elsőre a nagy gyerekzsivajtól, de rövidesen belejött, szerencsére, és ő is jól érezte magát. A végén azért meg kellett dorgálnom, amiért kissé arcon csípte az egyik játszótársát. Hazaérve mondtam is neki, ilyet csak apával szabad, és vele is csak akkor, ha engedi.

Este aztán még közösen énekelgettünk, és visszanéztük a fényképeket, amiket a parkban készítettünk. Mosollyal az arcán aludt el, és én úgy láttam, még reggel, ébredés után is ott ült az arcán egy halvány félmosoly.