Gyurász Marianna: O

Mindig hallotta, hogy jön. Nem mintha udvariasan kopogtatott volna az ajtón, hogy megkérdezze, bejöhet-e egy csésze teára a tűz mellett, megmelegíteni a reumás végtagjait, így az év első napján. Hadd maradjon csak egy órácskát. Vagy talán néhány évet. Ha már ilyen jól kijönnek egymással, akár össze is költözhetnének, anélkül, hogy az sok kellemetlenséggel járna. Hiszen nem volt sok holmija: az apró, megmagyarázhatatlan árnyékok az ablakpárkány alatt, a gazdátlan pókhálók és azok, amelyeken az apró pókok élnek, na meg az eltüntethetetlen, fekete por a szobák sarkaiban. Mind otthagyta már a lakásában, hosszú évekkel ezelőtt. Egyáltalán nem jelentett gondot.

De nem kopogtatott. Inkább halkan karmolta az ajtót, télen megárvult állatok mancsai a kemény fán. Rovarok neszelése a múlt századi, vastag falakban. Mintha a szél fütyült volna a kéményben, bár a lakásnak kéménye sem volt, a cserépkályhát évtizedekkel ezelőtt elbontották. De nem, nem a szél fütyült a képzeletbeli kéményben. Valami haldoklott odabent, gyenge, szomorú hangok véget nem érő sorát adva ki, mert a képzeletbeli halál, úgy tűnt, közel sem olyan gyors és megkerülhetetlen, mint a valódi. Az ember addig hallgathatja, amíg a képzelet tart.
Ezekkel a zajokkal jelezte az érkezését. Ugyanolyan hatásosak voltak, mint a kopogás. Engedj be. Be szeretnék jönni.
– Hát akkor fáradj beljebb – felelt a lány minden alkalommal.

Évekkel ezelőtt vitatkozott vagy sírt volna egy kicsit, amikor az a másik irányba fordult, hogy szemügyre vegye a fürdőkádja belsejének egy különösen érdekes formájú foltját. Most csak a lasagne maradványait vizsgálhatta volna benne, amit a macskának szánt. Sehol sem találta a tálkáját. Nem számít. Úgysem használta a kádat.
Ó... A macska. Nem lesz annyira kompatibilis a pókhálókkal, amelyekben az apró pókok élnek, gondolta. Mindent megpróbál elpusztítani, ami elszalad előle. Ezért nem érdekelte a lasagne maradéka. Egy pillanatra elgondolkodott ezen.
– Azért vigyázz a macskával. Már felnőtt ragadozó, nem az a kis pamacs, aki akkor volt, mikor legutóbb benéztél hozzám.
– Emlékszem rá – mondta ő. – Nem fogom felbosszantani, ha erre gondolsz, de nem hiszem, hogy bármiképpen árthatna nekem.
Odasétált a macskához, lehajolt, megtörve hosszú, fekete sziluettjét, és megsimogatta az állat vörös fejét. A macska, csak látszólag frusztráltan, nyivákolt egyet. Ő is emlékszik, gondolta. Aztán kiegyenesedett és odébb lépett, azon a szórakozott módon, mintha egész máshol járna gondolatban, a világ rengeteg, precízen meghatározott pontján egyszerre. De sosem botlott el semmiben, mintha nem létezne tárgy vagy akadály, ami az útjába kerülhet. Valószínűleg azért, mert nem is volt.

– Azt kell mondjam, sokkal jobban vagy – mondta a lánynak. – Felneveltél egy vörös, egérgyilkos gyereket. Kövér és egészséges. A hallásod is rengeteget javult. Kilométerekről meg tudtad mondani, hogy jövök, pedig a szociális és egzisztenciális szorongás nem hordozza olyan jól a hangokat, mint például a víz. Túl sok az interferencia. Tudom, hogy már rég nem osztályoztalak, de most szinte késztetést érzek arra, hogy egy A mínusszal jutalmazzalak.
– A mínusz! – Büszke volt rá, soha ilyen közel nem jutott a tökéletes osztályzathoz, mármint annak idején, még gyerekkorában. – De egyébként pontosan tudtam mindig, mikor jössz. Már egészen kicsi koromban is.
– Tudtad, igen. Mert jeleztem. Nem akartam udvariatlan lenni.
– Ó. Én meg azt hittem, hogy én vagyok olyan rendkívül különleges, meg minden, tudod, mert Jo és Holly folyton ezt mondogatta. Te vagy a legokosabb, legszebb, legkülönlegesebb kis lény. A zsenialitás határán. Egy idő után hozzászoksz a gondolathoz.
– Jo és Holly annyira jellegzetesen halandók. De bocsáss meg, hogy ezt a szót használom, tudom, hogy gyűlölöd.
– Egy kissé – mondta a lány, és rádöbbent, hogy kezd hozzászokni. Biztos ez is rajta volt a listán, ami alapján arra jutott, hogy rengeteget javult az elmúlt időszakban.

Nézte, ahogy hosszú, sötét végtagjai lazán kapcsolódnak vékony törzséhez. Az arcán nem ült semmiféle kifejezés, így bármit rá tudott képzelni.
Ő is figyelte a lányt, a csodás kis projektjét. Olyan meleg, emberi, tele lehetőségekkel. Le tudta írni őt azon a furcsa módon, ahogyan ők jellemzik magukat, a haj és a szem színével, pár szóval macskaszerű, atletikus testalkatáról, ami kissé vaskosabb, mint múlt évben, de még mindig gyönyörű. A legszebb. Valahol a zsenialitás határán. A legkülönlegesebb ember a világon.
– Ugye nem megyünk még? – kérdezte, és amaz elgondolkodott. Vissza kellene vonnia azt az A mínuszt.
– Sehogyan sem vihetnélek még el. Tudod, hogy működnek ezek a dolgok. Először hihetetlen mennyiségű űrlapot kell kitöltenem, egek, mennyi papírmunka, és szükséged lenne egy érvényes fekete kártyára is. Gondolom, nem nyújtottál be kérvényt, amíg távol voltam.
– Nem.
– Én sem.

Végignézett az arcán, és egy pillanatra elszomorodott. Látta a növekedésre kész, alacsony kölyköt, akit először látogatott meg, egy év első napján. Sehol egy izgalmas ajándék, se új mesék, apu még mindig egy unalmas könyvelő, aki csokoládé helyett rágót ad, amikor Mikulásnak öltözik, anyu szinte sosincs itthon, fejben nem. Szinte sajnálta, hogy egyszer sikerre viszi majd a feladatát. A nevelés hosszú, hosszú téli estéi. A sok év, a tanulás, a leckék, a jegyek, a fejlődés. A vad kismacska, az alvó – az állat kétségtelenül ezzel foglalkozott a legtöbbet – ügynöke.
– Tudod, nem túl gyakori ez a fajta kapcsolat a te fajtád és az enyém között. – Úgy látszik, nagyon tudatni szerette volna a lánnyal. Hogy mennyire különlegesek mindketten.
– Hát, fogalmam sincs. Nem ismerek többet belőled.
– Ó, arról persze szó sem lehet. El kell hinned nekem.
A lány elhitte. Egész életében érezte. Minden alkalommal, amikor találkoztak, amikor a tarka kopogóbogarat hallgatta a falban éjszaka. Vagy a kéményből kiszűrődő, gyenge hangokat. Valami folyamatosan haldoklott odabenn. A fémes íz, amit akkor érzett, amikor nyelt, nem az ínygyulladás volt.
Ő sejtette, hogy mind megpróbáltak kapcsolatba lépni az emberükkel valamilyen módon. Kikövezni az utat hozzájuk. De azok jelentéktelen, süket lények voltak. Az övé tökéletes. Most sem búcsúzott el tőle. Úgy tűnt el, ahogy megérkezett.

Tizenhárom év, három hónap, tíz nap és négy óra múlva jött el újra. A két találkozás között nem látták egymást. A papírmunkát el kellett intézni, kérvényezni a kártyát, elrendezni mindent. Kész rémálom volt, csupa frusztráció, de tudta, miért teszi. Csak egy apró csókra volt szükség, ami borzasztóan érzelgős, de ez is megérte. Egyszer a legtökéletesebb projekt is véget ér. Jön majd új. De egyik sem lesz pontosan ilyen. Ez volt a leggyönyörűbb benne.