Gyurász Marianna: Hegymerülés, Duna-mászás

Odafent attól féltem, hogy megszűnt körülöttem a világ. Színek, hangok, melegség, elszivárgott minden. A molekulák, amelyek közt interakciók léphetnének fel, melyek felületeket képezhetnének, melyekről visszaverődhetnének a fotonok. Maguk a fotonok is eltűntek, mert elektronok sincsenek, amik mozgása létezésbe csalhatná vagy elpusztíthatná őket. Semmi nem képez hullámokat, de azok egyébként sem terjednének, mert semmi nem részecske, így minden kapcsolat ellehetetlenül. Nem hittem volna, hogy ennyire bezártnak érzem majd magam. Ezerhatszáztizenegy méter magasan a hiány falat von köréd, hiába tudod, hogy ez csak a Nagy-Kócs, nem űr- vagy időutazás. Beszűkül a tér, az idő, csak a lábfejed elé nézhetsz, a lábfejed elé kell nézned, hogy levegőt kapj, mert más nem létezik. Ha messzebbre néznél, elhinnéd, hogy atmoszféra sincs többé, sem bármiféle, az élettel összeegyeztethető légkör, és ami addig a tüdődben lézengett, az is kiszakad belőle. Még nem vákuum, de csak egy pillanat lenne megteremteni. Csak el kéne hinned, hogy vákuumban létezel.

De persze létezik az atmoszféra. A fotonok, a nap gyenge fénye átszüremlik a ködön és visszaverődik a katonás kristályok alkotta hótakaróról. De ezt a szorongó, ember előtti elme nem fogja fel. 

Nem tudok megállni, leülni, nem tudom kifújni magam, mert akkor azonnal a hegy részévé válnék. Bordó, elmozdíthatatlan útjelzővé. Át kell vágni a tejfehér semmin, tyúklépésben, vigyázva a törékeny egyensúlyra. Bizonyos szakaszokon olyan könnyű elmozdítani egymásról a hórétegeket, annyira meredek az ösvény, hogy láncokat feszítettek fel, amelyeken felhúzhatod magad. Mindig csak a következő láncszem létezik, sorra kell venned az összeset. Amíg egy jelzőtábláig nem érsz, ami végre elárulja, hogy legyőzted magad. Elérted az ösvény végét, a pálya legmagasabb pontját. Elindulhatsz vissza.

Különös dolog ez, hogyan jutottunk idáig. Gyerekkoromban volt egy visszatérő rémálmom. Nyolc- vagy kilencéves vagyok, a Duna-parton sütögetünk a családdal, vagy talán barátokkal bóklásztunk le a partra, de az is lehet, hogy egyedül indultam útnak a ködös őszben, mert vonzott a fekete, imbolygó víztükör. A parton sűrűn növő bokrok és vízinövények közt eltévedek. A cipőm minduntalan beleragad a sárba, kagylóhéjakat gyűjtök, foltos, páratlan csajkákat, amikbe vizet merek, hogy kiöblítsem őket. Közben a szemem sarkából mindig az átlátszatlan, áramló víztömeget figyelem. Már akkor sem látom tisztán a szétterjesztett ujjaim benne, mikor pár centire süllyesztem a víztükör alá. Felemészt mindent, színt, hangot, melegséget. Elgémberednek az ujjaim, lassan alig érzem őket, mégis újabb és újabb kagylók után kutatok a homok és kavicsok közt. Már nem látok senkit a családomból, sem a barátaimat. Ha velük érkeztem is, végül teljesen egyedül maradtam. Ekkor bukkan fel az alak a Duna vizéből. Egy pillanatra csak felpúposítja a vizet, majd megtöri a felszínt, szürkészöld bőre vastag, és innen érzem, hogy milyen sikamlós és hideg. Ujjai karmokban végződnek, és hártya feszül köztük. Hiába ellenkeznék, tehát nem is ellenkezem, miközben elragad, visszahúz magával a mélybe. A zavaros, sötét víz alatt pár centivel már egyikünk sem látszik. Gondolom. Ekkor riadok fel minden alkalommal.

Húsz évvel később azon gondolkodom, honnan mászott elő ez a lény, és miért hasonlít olyan összetéveszthetetlenül a vízi szörnyetegre A fekete lagúna szörnyéből, mikor sosem láttam a filmet. De talán mégis láttam pár filmkockát a szemem sarkából, vagy egy posztert, valaki más szobájában, újságjának belívében. Belém ivódott, alakot adott a félelmeimnek, meg erőt és szándékot. A gyermeki agy is formál emlékeket, amelyeket egy ideig még fel tudunk idézni, miközben lassan ellepi őket a gyermekkori amnézia. A szörnyetegre már nem emlékszem semmilyen más kontextusban, csak a sajátomban: külön bejáratú idegenvezetőm egy barátságtalan, ember előtti tájra. Ez az álom jut eszembe a sűrű, vállamra telepedő ködről, a kényelmetlen mélység helyett kényelmetlenül magas hegygerincen.

Úgy képzelem, nem csak azért tartok a felszín alatti világtól, mert megismerhetetlen és sötét. Hanem mert visszafelé húz: elismételteti velem az evolúciót, csak visszafelé játszva, mint mikor a régi VHS kazettákat erőszakoltuk vissza a történet elejére, a főhős elveszítette az önbizalmát, a tapasztalatát, a gonoszok feltámadtak, leporolták magukat, miközben mind értelmetlenül hadaró, magas hangon beszéltek egymáshoz. A Duna kihegyezett ceruzát váj a bordáim közé, és miután az megakad, elkezdi forgatni, mindig az óramutatóval ellentétes irányban. Nem mintha az evolúciónak célja, akarata vagy meghatározott iránya volna, ahogy valójában csúcsra sem juthat és véget sem érhet, nem úgy, mint egy film. Illetve, hát, pontosan úgy, mint egy film. Kifeszíthetik és elvághatják a szalagot. De a fekete Duna nem elvág, hanem vissza-, feloldja az ént, az öntudatot, az emlékeket, feloldja a két lábra emelkedést és a tüdő összes lebenyét, a szempillaspirál- és discman-használatot, minden zenés darabot, történetet, emberi lényt, akit rajongásig szeretek, minden meghibásodott viselkedési mintát és tűpontosan funkcionáló biokémiai jelrendszert. Visszavisz arra a pontra, ahol az első, organikus molekulaként léteztem a földön. Zavaros, nehéz időszak volt. Egzisztenciális krízis. Rettentően magányos voltam.

Pedig akár meg is nyugtathatna a testemet ellepő egységes nyomás, a sötét, a lassan érzéketlenné váló végtagok. Mindannyian lebegtünk már így, ismerős kell, hogy legyen, magzatpózba kellene vágnom magam és megnyugodni. Elfogadni, hogy újra ennyi a világ. És hogy most a másik oldalon bújunk ki belőle. De még ezt is tanulnom kell. Csak remélni merem, hogy bemagolom ezt is a vizsgáig, éjszakákat húzok majd végig, nem alszom rendesen, egymás után főzöm az újabb és újabb csésze kávékat, csak jegyezzem meg, hogyan kell viselkedni, hogyan kell megjátszanom magam, hogy átengedjenek. Bár, azt hiszem, mindenképp át fognak engedni. Micsoda szerencse és balszerencse ez. Itt semmiképpen nem maradhatok.