Felemásan feltárt állambiztonsági múlt – a Budaj-ügy margójára

Február elejének egyik legfontosabb szlovákiai közéleti eseménye lett, hogy Csehországban új, eddig nem ismert állambiztonsági iratok kerültek elő Ján Budaj környezetvédelmi miniszterről, egykori rendszerváltó politikusról. Lapunk összefoglalója szerint a szlovák közmédia által felkért történészek az ŠtB-ről forgatott dokumentumfilm-sorozat előkészítésekor egy csehországi levéltárban bukkantak rá Budaj írásos nyilatkozatára. „Azon tényeket, amelyeket a kérdéses személyek társadalomellenes tevékenységéről megtudok, írásban vagy szóban jelentem az állambiztonsági szolgálatnak” – olvasható abban a kézzel írt együttműködési nyilatkozatban, amelyet Budaj vetett papírra és írt alá. A nyilatkozat szerint két barátjáról, Tomáš Petřivýről és Gabriel Levickýről kellett jelentenie.

A politikus február 2-ai sajtótájékoztatóján a lemondás lehetőségét elutasítva egyebek mellett azt állította: az együttműködési nyilatkozattal át akarta verni az állambiztonsági szolgálatot. Azért hazudott a szervnek, mert útlevelet akart szerezni. Hozzátette, az ŠtB-s munkatársak, akik ügynökké tették őt, a feletteseiket is megvezették ezzel. Közben elkezdődött a politikai adok-kapok: Eduard Heger kormányfő továbbra is a bizalmáról biztosította Ján Budajt, míg az alkalmat kihasználva Robert Fico felszólította Zuzana Čaputová államfőt, menessze a tárcavezetőt…

Ellenség vagy ügynök?

A Nemzeti Emlékezet Intézetének (ÚPN) Ján Budajról szóló tematikus oldalán szerepel, hogy a mostani miniszternek már a hetvenes évek elején meggyűlt a baja az akkori államhatalommal. Többször kihallgatták, megtiltották, hogy elhagyja az országot, megfigyelték. A nagyszombati pedagógiai karról politikai okokból zárták ki, gyakorlatilag ezután bontakozott ki kultúraszervező tevékenysége, miközben kapcsolatban volt a föld alatti egyházzal és különféle polgári kezdeményezésekkel. A nyolcvanas években széles körű rendszerellenes tevékenységet folytatott, amelynek köszönhetően egyike lett a csehszlovák rendszerváltás, a bársonyos forradalom vezéralakjainak. Nyilvánvaló, hogy az állambiztonság irataiban a legtöbbször az „ellenséges személy” minősítés került a neve mellé, ezért is lehet megdöbbentő sokak számára – akár még utólag is –, hogy 1979 és 1981 között viszont ügynök volt. Az ÚPN szövegében az áll, hogy Budaj ügynöki aktája hiányos, s hogy bizonyára valaki szándékosan tüntette el a dokumentumokat az ŠtB archívumából.

Bukovszky László régóta foglalkozik az állambiztonság múltjával, 2003-tól 2008-ig a Nemzeti Emlékezet Intézete Levéltári Főosztályának az igazgatói tisztét látta el. Lapunknak elmondta, Budaj esete kivételes, de nem egyedi:

„Több olyan esettel találkoztam az elmúlt évek során, mikor valakit beszerveztek ügynöknek, aztán az állambiztonság rájött, hogy kevésbé használható információkat ad át, s ezzel lezárták az együttműködést, egy idő után ugyanúgy kapcsolatba léptek vele. Kivételes és kevés ügynökből lett megfigyelt, sőt ellenséges célszemély.”

Mi történt 1990-ben?

A Budaj-ügy egyik legérdekesebb mozzanata az, hogy csaknem 33 éves történet. Első ízben közvetlenül az 1990-es választás előtt derült fény a politikus ügynökmúltjára, melynek következtében gyakorlatilag visszavonulni kényszerült a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) és az országos politika csúcsáról – noha valójában sosem vonult vissza teljesen a közéletből.

Lapunk 1990. június 11-ei számában „Ján Budaj visszalépett” címmel beszámolt a VPN Koordinációs Központjának a választás végeztével tartott sajtótájékoztatójáról. Mivel érvelt akkoriban Budaj? A tudósítás szerint egyebek mellett ezt mondta: „Éveken át foglalkoztam a gondolattal, és a hetvenes évek végén végérvényesen az emigrálás mellett döntöttem. Akkor már két-három éve egyike voltam azoknak, akik ellen a titkosrendőrség lépései irányultak. Szükségem volt útlevélre, s az egyik kihallgatást vezető titkosrendőr azt mondta nekem, sohasem kapom meg, ha nem írom alá az együttműködést.

Az elém tett szöveg semmitmondó volt. Úgy döntöttem, aláírom és emigrálok.

Útlevéllel jutottam el Romániába, s illegálisan átléptem a jugoszláv, majd az olasz határt. Ott azonban elhatároztam, hogy mégis hazatérek a feleségemhez, a barátaimhoz, a szamizdat kiadványaimhoz és a titkosrendőrséghez is. Nem nagyon tartottam attól, hogy együttműködésre késztethetnek, már korábban voltam börtönben, két éven át kihallgattak, nem féltem sem a titkosrendőrségtől, sem a fizikai erőszaktól. Miután visszatértem, az első találkozón bejelentettem, hogy a korábban megígért együttműködést nem vállalom... Nem sejtettem, hogy a titkosrendőrség továbbra is vezet a nyilvántartásában...

Lemondásomat nem motiválja bűntudat, végeredményben tárgyszerűen bizonyítható lenne, hogy sohasem léptem ilyen együttműködésre, de sajnos – amint arra fény derült – Prágában a szövetségi belügyminisztériumból eltulajdonították az ezzel kapcsolatos iratot. Ártatlanságomat tehát nem bizonyíthatom. Lemondásom egyben nem jelent tiltakozást azok eljárása ellen, akik a vizsgálatot végezték.”

Az Új Szó másnap, június 12-én „Rokonszenvtüntetés Budaj mellett” címmel számolt be az őt pártoló pozsonyi demonstrációról. Ezzel kapcsolatban ismertettük a VPN Koordinációs Központjának álláspontját is, mely szerint nem kételkednek Budaj „állampolgári becsületében és feddhetetlenségében”, ahogy abban sem, hogy „sohasem működött együtt a titkosrendőrséggel, ám ártatlanságát a belügyminisztériumból eltulajdonított akták miatt nem tudja bizonyítani”.

Az akkori érvekhez képest a most előkerült iratok miatt annyiban változott a helyzet, hogy a „semmitmondó” nyilatkozatban szerepel két konkrét személy neve is, illetve 1981 márciusában két, Budajtól származó ügynöki jelentést küldött a Nemzetbiztonsági Szolgálat illetékes szerve Prágába. Emellett az is tény, hogy már 1980-ban komolytalannak minősítették őt, a következő évben pedig megszüntették a vele való együttműködést.

Már 2005-ben is tudható volt

„Azok, akik most csodálkoznak Budaj ügynökmúltján, mintha tudathasadásban szenvednének, hiszen a mostani hír tulajdonképpen már a Budaj-történet harmadik része. Az első momentum a már említett 1990-es sokk volt. 2005 tavaszán viszont, mikor az ÚPN honlapján nyilvánosságra hoztuk az állambiztonság operatív nyilvántartásait, mindenki számára elérhető volt az a tény, hogy Ján Budajt az ŠtB ügynökként tartotta nyilván, s ezzel egy időben már akkor nyilvánossá vált az ügynöki dossziéja is”

– fejti ki Bukovszky, aki szerint érdemben szinte semmit sem tesz hozzá az eddigi tudásunkhoz Ján Budaj most napvilágra került saját kezű nyilatkozata az együttműködésről. Egyúttal emlékeztetett, a kelet-európai rendszerváltások nagy fokú, akár kulturálisnak is nevezhető cezúrát vezettek be az államszocialista múlttal szemben. „A politikai képviselet tükröt állított a társadalomnak azzal, hogy deklarálta, az elmúlt totalitárius fasiszta-náci és kommunista rendszer között nincs elvi különbség. Ez utóbbi tény feltárására a volt szocialista tábor országaiban létrehozták azokat az intézményeket, amelyeken keresztül kimondták: azoknak, akik a bolsevik rendszert szolgálták, ugyanolyan társadalmi megítélés alá kell esniük, mint akik a náci vagy a fasiszta rendszert szolgálták. Nem a bosszú, hanem az őszinte megbánás lehetőségének biztosítása volt az elsődleges szempont, és a rendszer kiszolgálóinak a közéletből való kivonása. Csak úgy lett volna teljes a rendszerváltás Szlovákiában, ha azoktól az emberektől, akiket a kommunista rendszer behálózott, megvonták volna a társadalmi bizalmat, és elzárták volna az utat számukra a közfeladatok ellátása elől” – mondja Bukovszky. A történész szerint ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a fennmaradt dokumentumok alapján megpróbáljuk-e elvetni vagy legalább függőben hagyni Budaj ügynökmúltját: „A most napvilágra került forrás és persze a már 2005-ben nyilvánosságra hozott hálózati nyilvántartás igazolja, hogy rövid ideig ténylegesen az állambiztonság ügynöke volt. Ilyen szempontból és az érintett társadalmi megítélésének a szempontjából pedig szinte irreleváns, hogy két vagy több ügynöki jelentést tartalmazott az eredeti dosszié, sőt mellékes azok tartalma is. Sajnos a múltban a hasonló esetek kapcsán és most is, a fennmaradt források interpretációjába igyekeznek kapaszkodni, ami nem más, mint sajnálatos próbálkozás.”

A történész megemlítette azt is, hogy néhány példát láttunk az elmúlt 30 évben Közép-Európában arra, hogy egy-egy közéleti személyiség bocsánatot kért a pártállami múltja miatt – legutóbb például az új cseh köztársasági elnök, Petr Pavel. Ján Budaj azonban ezt sem 1990-ben, sem most nem lépte meg, holott az az ellenzéki szerep, amelyet az állampárttal szemben évekig betöltött, felül is írhatná az ügynöki múltját: „Ebben a helyzetben szerintem az lett volna a legbölcsebb lépés a részről, ha nyíltan kiáll, mint azt néhányan megtették, és bizonyos fokú önbírálatot gyakorol. Sajnos ezt nem tette meg sem 2005-ben, sem most. Tényleg őszintén sajnálom, hiszen ezzel tovább folytatódik a múlttal való nyílt és őszinte szembenézés maszatolása.”

Homályos múlt

Ján Budaj esetének az az egyik tanulsága, hogy a vonatkozó iratok hiánya vagy foghíjassága, esetleg hirtelen felbukkanása komoly problémákkal jár. Bukovszky László ezzel kapcsolatban azt mondja, a szocialista Csehszlovákia állambiztonsági szerveinek kutatása megrekedt egy bizonyos szinten, emellett az államszocializmus történetének kutatása gyakorlatilag mindig attól is függött, hogy az adott politikai kurzus mennyire tartotta fontosnak a témát: „Ha az aktuális kormányzat ezt prioritásnak vagy társadalmi küldetésének érezte, akkor megvolt a támogatás. Ennek volt valójában az egyik példája 2003-ban az ÚPN létrejötte, majd azon keresztül az is, hogy az addig titkosított dokumentumok bárki számára szabadon kutathatók lettek. Viszont azt hiányolom, hogy sem intézményes, sem anyagi oldalról nem teremtették meg a feltételeket, hogy ezeket a kereteket megfelelő szintre emeljék. Az ÚPN-nél tehát nem történt meg a második lépés egy olyan háttér megteremtésével, amely az átvett anyagok legszélesebb körű feldolgozását és feltárását lehetővé tette volna. Természetesen felmerül a jogos kérdés: a pártállam titkosszolgálatának témája mennyire talál otthonra a már meglevő intézményrendszerünkben. Tudjuk, hogy pici túlzással a történelmi kutatások szintje is nagyban függ az aktuálpolitikai helyzettől és a megszabott prioritásoktól. Akár az akadémiai intézetek, akár az egyetemi tanszékek is az aktuális hatalom anyagi támogatási rendszerétől függnek. Ebből eredően egy átfogó kutatás bizonyos szegmensei a meglévő keretek mellett elkészültek ugyan, de valahogy nem merültünk el jobban a témában – akár szlovákiai magyar vonatkozásban is.”

Hogy az ŠtB-s iratok mennyire jelentenek súlyos politikai és társadalmi kérdést is a tudományos mellett, arra jó példákat találhatunk testvérlapunk, a Vasárnap által tavaly novemberben közölt, Máig kísért a kommunizmus szelleme című cikkben. Vrabec Mária összeállításából egyebek mellett megtudhatjuk, hogy Vladimír Mečiar már belügyminiszterként is zsarolhatott embereket olyan állambiztonsági iratokkal, amelyekhez 1990-ben hozzájutott. Különféle okok miatt hiányosak tehát a dokumentumok, s az sem mondható biztosra, hogy egy-egy témában több már nem kerül elő. Más esetekben pedig olyan iratokat semmisítettek meg akár évtizedekkel a rendszerváltás után is, amelyek egyedülálló információkat tartalmaztak. Szlovákiában utoljára 2017-ben, Robert Kaliňák belügyminisztersége alatt volt példa arra, hogy olyan forrásokat semmisítettek meg, amelyekről azt hitték, a másolataik már az ÚPN-nél vannak.

„Viszonylag nagy sötétben tapogatózunk. Már csak azért is, mert a Budaj-eset kapcsán is visszaütnek azok a vélt vagy valós iratselejtezések, amelyek 1989 decemberétől zajlottak. Itt is arról van szó, hogy egy létező dosszié hiányzó részét találták meg Csehországban egy olyan helyen, amelyről szinte senki sem tudott”

– teszi hozzá Bukovszky László.