Bogyó Noémi: Napló Covid idején

Annyi ötletem volt, mivel lehetne indítani egy ilyen naplóféle, szabad képzettársításokból álló történetet, ami valójában nem rólam szól, hanem őróla, Cecíliáról, a ciprusi király törvénytelen lányáról, Giorgione kedveséről, aki amolyan keresztény női Ahasvérusként örök bolyongásra kárhoztatott az utolsó ítéletig. A lélekvándorlás kedvelőinek: ő egyszerűen Cecília 21. századi, ízig-vérig modern női reinkarnációja.

Csak úgy a margóra jegyzem meg, természetesen Cecília beleegyezésével: valamelyik életében ő volt a reneszánsz Firenzéjének egyik hírhedt nagyvilági kurtizán diplomatája, aki később a szerelem s más varázslatok hatására önmaga számára is meghökkentő átalakuláson ment át. A más varázslatokról nem maradtak fenn írásos emlékek, ezért egyéb lehetőség nincs, mint hinni Cecília igazmondásában. E sorok írója amolyan társíró szerepét tölti be, hogy keretbe foglalja a történetet, s hűen lejegyezze Cecília sziporkázó vallomásait, megtoldva a saját történeteivel a 21. század mindennapjairól, virtuális világról, fogyasztói társadalomról, világjárványról és szerelemről.

Ahogy Cecília szokta mondani, szerelem mindig van, még pestis idején is. Mivel Cecília szereti a mindenféle frissítéseket, nem csupán az alkalmazásokkal kapcsolatosokat, ezt pár napja a „még Covid idején is”-re változtatta. Az igazat megvallva, Cecília Mozart Requiemjének Dies irae-jével akarta indítani ezt a történetet, Isten haragjának hangsúlyozásaként, vagy minimum egy Boccaccio-idézettel a Dekameronból, én meg ragaszkodtam egy micimackós tréfához, így kénytelenek voltunk kompromisszumot kötni, mármint, hogy a bevezető kerettörténetet rám bízza, én pedig szabad kezet adok a naplórészletek megírásában. Cserébe ő lehetővé teszi, hogy minden naplórészletet kényem-kedvem szerint kommentáljak, megtoldjak, akár utóiratozzak.

Ezt az egész korona-cuccot elég nagyvonalúan kezeltem. A nagyvonalú kezelést egyszerű stratégiával oldottam meg, amiben egy kedves micimackós vicc inspirált. Micimackó elszörnyedve áll a tükör előtt és sopánkodik: „Ó, egek, szörnyen meghíztam. Fogyókúrázni kellene.” Addig nézegeti magát, addig sopánkodik, míg meg nem éhezik, és semmi másra nem tud gondolni, csak a mézesbödönre. Micimackó irtóra leleményes, s hirtelen támad egy mentőötlete: minek lefogyni, elég kidobni a tükröt. Ez az én változatban így hangzik: minek félni, elég nem olvasni az aktuális híreket. Kifejezetten utálom a bizonytalanságot és kifejezetten kerülöm a stresszhelyzeteket.

Cecília ebben a szöges ellentétem. Imád statisztikai elemzéseket olvasni. Lehet, hogy éppen azért, mert előző életeiben sosem kellett statisztikai jelenéseket olvasnia. Ezen aztán sokat vitatkoztunk Cecíliával, mint annyi más témával kapcsolatban. Azokban az élethelyzetekben, amelyekben Cecília óvatos volt, én vakmerő, azokat az ügyeket, amelyeket Cecília lazán kezelt, én görcsösen. Barátságunk ennek ellenére sziklaszilárd volt. Kölcsönös szeretetünk, bizalmunk minden világnézeti, személyiség- és életfelfogásbeli ellentétet áthidalt közöttünk.

A Covid sem éppen az a téma volt, amiben egy nevezőre tudtunk jutni. A járvány első hírei hallatán teret engedtem intellektuális cinizmusomnak, ami féleleműzésként a járványt sajtóhisztériának titulálta.

Cecília hiába figyelmeztetett, hiába mesélt igaz történeteket Isten Fia üdvösséges megtestesülésének ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejéből, amikor Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítse őket.

A pestis akkor is keletről jött. Alig néhány esztendővel ezerháromszáznegyvennyolc előtt bukkant fel a keleti országokban, s miután rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul terjedt át egyik helyről a másikra, míg Nyugaton is elharapózott. A járvány meggátolásában csütörtököt mondott minden okosság és óvintézkedés, melyet a városi biztosok hoztak. Hiába tisztították meg a sok szennytől a várost, hiába tiltották meg, hogy oda bárminemű beteg ember betegye a lábát, hiába osztogatták bőven a jótanácsokat az egészség megóvására. Nem volt foganatja az imáknak, jámbor könyörgéseknek, körmeneteknek sem. Ezerháromszáznegyvennyolc tavaszának elején Firenzébe is elért a fekete halál, s kezdődtek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon.

A szerelem témájával hasonlóképpen voltunk. Cecília a szerelmet spirituálisan értelmezte, meggyőződéses szerelempárti volt. Hitt a szerelem mágiájában, varázsában és szentségében. Én pedig: megrögzött szerelemellenes. Pontosabban nemcsak a szerelem mágiáját és szentségét tagadtam, a szerelmet egyenesen egyszerű kémiai folyamattá degradáltam. Érveléseimet racionálisan a tudomány eredményeire alapoztam, melyek szerint a szerelem nem más, mint neurontranszmitterek és hormonok Molotov-koktélja. Pontosabban: a szerelem az az eufórikus állapot, amikor megamennyiségű oxitocin, vazopresszin, dopamin és szerotonin árasztja el az agyat. Ennek hatására a gondolkodás normális menete megváltozik, irracionális lesz.

Cecíliának semmi kézzelfogható mágikus bizonyítéka nem volt, így a vitáinkat általában kedvenc szólásával zárta: szívem, várj csak, jön még kutyára dér. Erre én dacosan csak annyit szoktam válaszolni: soha. Cecília nem szereti a hosszú vitákat, így csak az orra alatt szokta mormogni: soha nem mondd, hogy soha.

Sajnos Cecíliának – minden tudományos bizonyítékom, makacs ignoranciám ellenére – általában igaza van. Így volt ez a járvánnyal és a szerelemmel is.

A szövegben Giovanni Boccaccio Dekameron című műve egy részletének a parafrázisa szerepel.