Bartalos Tóth Iveta: Piros

Én már akkor sejtettem, hogy ebből az egészből baj lesz, amikor a Csabi végighajtott az apja 120-as Škodájával a telepi úton, úgy porlott utána a mindenség, mint egy raliversenyen, az út menti vadringlófákon fehérré változtak a kicsi sárga szilvaszemek, a bokrok alatt megbúvó fácáncsibék sírva, eszeveszetten rohantak az égig érő kukoricásba, és hiába, de hiába magyaráztam a tesómnak, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egészet, a Csabinak könnyű volt a dolga, az ő apja minden este tajtrészeg, azt se venné észre, ha a házat robbantanák rá, a tanító bácsi is ki-be ugrál éjjelente az ablakukon, még pofátlanul csókot is dob a kombinéban ott strázsáló, kipirult arcú Ica néninek, háromszor is, hogy a fene vinné el azt a telhetetlent, olyanok, mint a Rómeó és a Júlia, csak öregebb és falusi kiadásban, a Gyula bácsi persze erre se ébred fel a lugas alatt, ahová este épphogy csak bebotorkált, gyerekjáték így elkötni egy kocsit, talán még a kulcsot is az öreg nyomta a Csabi kezébe, így bárkinek sikerülne, akinek nem a mi apánk az apja, mert ő bezzeg mindig olyan józan és éber, mint az erdész bácsi weimari vizslája, az öreg Bajusz a faluvégen, aki még aludni is állva szokott, de hiába magyaráztam én ezeket a bátyámnak, mondhattam én neki bármit, nem hallgatott rám, vöröslött a szeme a dühtől, csak azt ismételgette, hogy pisisnek nevezett minket a Csabi, pont a Csabi, aki fiatalabb is nála egy évvel, meg be is csorgat a gatyájába néhanapján, ha az apja véletlen józanságában elkiáltja magát, mint egy oroszlán, és magához parancsolja őket a forróvérű anyjával.

Onnantól kezdve már csak a megfelelő alkalmat leste a revansra a tesóm, a fél órákat, meg a tíz perceket, azokért imádkozott, pedig az ilyesmit azokban az időkben csak titokban szabadott, mert az Isten még hivatalosan nem létezett, de a bátyám hite akkor is erős volt, kitartóan kérlelte a Mindenhatót, hogy az apu aludjon el este a Szomszédok vagy a Dallas nézése közben, úgyis csak az anyu kedvéért nézte a tévét, és mikor már úgy tűnt, hogy talán mégis van valaki az égben, és a meglett kora ellenére ráadásul a hallása is rendben lehet, mert az apu egyre többször pihentette hosszasan a szemét, a kicsi hirtelen felsírt, apu felriadt, és dajkálni kezdte az Évikét, hogy az anyu nyugodtan izgulhasson tovább a Magenheim doktorék házasságáért meg a Samantha májáért.

S amikor már tényleg azt éreztük, hogy minden remény elveszett, lehet, hogy magyar helyett csehszlovákul kellett volna imádkozni, vagy beszökni a templomba és a perselybe szórni a búcsúból megmaradt hintapénzünket, még az enyémet is, igen, még azt is odaadtuk volna, pedig a bátyám becsületbeli ügye volt a tét, nem az enyém, egyenként dobáltuk volna be a sok aprót, hogy a csörgésre még a mi Urunk is felfigyeljen odafenn, vasárnap délután az anyu egyszer csak bejött a szobánkba és megkérdezte, milyen sütit hozzanak nekünk a cukrászdából. Puncsosat, puncsosat, kiabáltuk egyszerre, anyut meglepte a lelkesedésünk, de csak mosolyogva bólintott, a tesóm az ég felé emelte a két összekulcsolt kezét, majd az ablakhoz futottunk, az üvegre tapadva vártuk, hogy végre kimenjenek az ajtón, a kapun, hogy eltűnjenek a kanyarban, apu, anyu és Évike a fehér kerekű, piros színű babakocsijában, és akkor mi már tudtuk, mi a dolgunk, nem kellettek szavak, se feladatleosztás, két perc alatt a házunk előtt sorakozott a banda összes tagja, a tesóm büszkén lebegtette Csabi orra előtt a Polski Fiat kulcsát, Csabi mérgesen vicsorgott, a tesómra néztem, azt se tudod, melyik a fék, mondtam neki halkan, kussolj, válaszolta idegesen, a lábai a pedálokon zongoráztak, éppen hogy csak leértek odáig, aztán egyszer csak bestartolta a kocsit, a kipufogóból felcsapott a fekete füst, lassan elindultunk, ijesztő és izgalmas volt egyszerre, hogy ezt az egészet mi csináljuk, mi vezetjük a Polskit, a bátyám, hogy pontosítsak, övé a dicsőség, erre gondoltam, amikor ránéztem, közben pedig egyre csak gyorsultunk, száguldottunk végig a Béke utcán, el a házunk előtt, el Csabiék háza előtt, el a villanyoszlop, majd a telefonfülke előtt, az út széléről ijedten szálltak fel a galambok, én figyeltem csak a mindenséget, a felgyorsult világot odakint, mert a tesóm végig csak a Csabi irigy képét nézte a visszapillantó tükörben, azt se vette észre, hogy hatvanöttel, hetvennel, majd hetvenöttel megyünk már, mikor annyival itt jogsival sem szabad, nem még gyerekként és nélküle, s azt sem, ahogy befordul a fehér kerekű piros babakocsi a sarkon, anyu riadtan néz ránk, áll az út közepén a rakott mályvaszínű ruhájában, az Évike pici keze a csörgőt emelgeti a magasba, az apu kezében a fehér selyempapírba gondosan becsomagolt cukrászdai sütemények, aztán apu, ahogy fut felénk, a két puncsos szelet, ahogy rózsaszínre festi a szélvédőt, az apu, ahogy pirosra, a Csabi, aki megint bepisil, szégyen ide vagy oda, ott hugyozza magát össze mindenki szeme láttára az útszélen, hiába mondtam én, hogy egy kis hugyosvalagú, nekem nem lehetett hinni, végig kellett ezt az egészet csinálni, hogy bebizonyosodjon, megint csak nekem volt mindvégig igazam.