Bartalos Tóth Iveta: Halpikkelyek

Anyu hangosan felnevet, ahogy megpillantja aput a konyhaajtóban. Apu meglepetten áll, mi van, kérdezi kikerekedett szemmel, kezében friss halpatkókkal teli fehér tál. Anyu közelebb lép hozzá, jobb keze két ujjából csipeszt formálva egy szivárványosan csillogó halpikkelyt vesz ki apu hajából, majd az ingzsebébe teszi. Észre se vettem, mondja apu, most már mindketten nevetnek, és normális esetben még akár én is jól szórakozhatnék ezen a helyzeten, ha nem láttam volna ezt a jelenetet legalább ötször az elmúlt évek december huszonnegyedikéinek délutánján. Anyu a pultra készítette a paprikás lisztet, gyors mozdulatokkal forgatja meg benne a halszeleteket, a serpenyőben vidáman pattog a forró olaj, ahogy beleteszi az első adagot, miközben Csepregi Évával közösen elénekli a Ha elmúlik karácsony című örökzöldet. Az ünnepi asztalt már megterítette, természetesen most is a nagyitól örökölt hímzett abrosszal. A dohányzóasztalon héjas földimogyoró, mandarin, hólabda és baracklekváros linzer. Minden évben ugyanazok az unalmas dolgok. Utálom ezeket a halszagú karácsony estéket. A sült hal szagát a ruhámban, a bőrömön, a hajam szálai közé megtapadva. Utálom Balázst is, azt a pondrót, aki az éjféli misén mellettem ül a templomban, megszagolja a pulcsimat, majd némán tátogni kezd, mint egy nagy és kövér ponty. Nem értem, miből gondolja, hogy ez vicces, és majd nevetni fogok rajta.

A következő évben felvetem apuéknak, hogy ideje lenne haladnunk a korral a múltban ragadás helyett. Én elég amerikai karácsonyi filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, a paprikás lisztbe forgatott pontypatkó nagyon nem a Nyugat. Pulykát kellene ennünk, meg hatalmas sülteket, leönteni őket gyümölcsös szósszal, hozzájuk pedig pici kerek burgonyaszemeket kínálni a büdös ecetes-hagymás krumplisaláta helyett, amelynek az egyetlen előnye az, hogy ha jól szétrágom benne a hagymát, és a templomban Balázs arcába lehelek, undorodva fordul el tőlem a másik irányba. Hiába azonban minden reformkísérletem, apu és anyu nem enged a hagyományokból. Mosolyogva magyarázzák, hogy egyszer majd én is megértem, miért ilyen fontosak ezek, és miért kell őket nekem is továbbadnom a gyerekemnek. Az utolsó otthon töltött karácsonykor ünnepélyes búcsút veszek a paprikás lisztes halpatkótól és megfogadom, hogy ez az étel soha többé nem kerül a tányéromra a szeretet ünnepén.

Aztán gyors évek következnek. Egyre messzebb van a haza, de az is lehet, hogy ez csak egy ócska kifogás, ha apuék kérik, hogy ünnepeljünk együtt úgy, mint régen. Évekig a karácsony is csak úgy a semmiből ugrik elő a december huszonharmadikák háta mögül, meglepetés, kiáltja az arcomba egy-egy vadidegen emberekkel teli bulin.

Amikor már elég felnőtt vagyok, én látom vendégül a szüleimet az ünnepekre. Mi ez, kérdezi apu, a bambuszpálcikával a sötét színű norit böködi a nyers lazacos szusitekercs szélén, talán a hal bőre lehet, gondolja. Az egy tengeri alga, válaszolom neki, nem kóstolja meg. A wasabit megnyalja, mert azt zöld tormának hívom a kedvéért. Csak a szakét hajtja fel egy szuszra, majd vacsora helyett inkább elvonul a nyolcadik emeleti albérletem erkélyére cigizni. Anyu halkan odasúgja, hogy szerinte azt a szójaszószt egy kicsit elsóztam talán, de érdekes volt egyébként az is. Érdekes, teszi hozzá még egyszer. Zavartan és kedvesen mosolyog, majd ő is követi aput az erkélyre.

A következő karácsonyokon a Wellington-bélszínt nyersnek találják, a rosé kacsát véresnek, a hozzá kínált káposztával töltött raviolit pedig apu egyenesen lekáposztástésztázza. Attól, hogy a káposzta benne van és nem a külsején, ez még az, mondja. Nagyvárosi úri muri, csattogja.

A londoni években ötperces telefonhívás a menü kihűlt csirkemasalával a közeli indiaiból. Megkóstolom, magányíze van, papírdobozostul visszarakom a hűtőbe. A fridzsider ajtaján díszes karácsonyi lap. Anyu írta. Ha behunyom a szemem, látom, ahogy kiválasztja Marika néninél a kisboltban. Megérintem. A csillámok úgy ragyognak az ujjamon, mint egy szivárványos halpikkely. Hosszasan nézem. Leírhatatlan éhséget érzek.

Múlt héten összefutottam Balázzsal, a városba utazott egy hétvégére. Azt mondta, hogy hiányzik neki a halszagom az éjféli miséken, ezért meghívtam egy jó kis fish and chipsre. A Temze partján ültünk egy padon. Rám nézett, majd némán tátogni kezdett, mint egy nagy és kövér ponty. Évek óta nem nevettem ilyen jót semmin sem.

Hosszú idő után ma végre újra esett a hó, fehér lesz a karácsony. Szerettünk volna beköltözni az új házba, itt megünnepelni, még ha nem volt is minden teljesen készen. Anyu és Balázs az ünnepi asztalt teríti, anyu nekem ajándékozta nagyi gyönyörű hímzett terítőjét. A Ha elmúlik karácsonyt éneklik Csepregi Évával, bár Bali hangját nem hallom, lehet, hogy megint csak tátog, mint egy hal. Kinézek az ablakon, Misi és apu kézen fogva jön a ház felé. Apu kezében friss halpatkókkal teli fehér tál. A bejárati ajtó előtt megállnak, apu Misi hajába tapaszt egy szivárványosan csillogó halpikkelyt. Cinkos mosollyal az arcukon lépnek be a konyhába. Mi az, kérdezik egyszerre. Úgy teszek, mintha semmit se láttam volna az imént, hangosan felnevetek és két ujjamból csipeszt formálva elindulok Misi felé. A konyhapultra készítve paprikás liszt, a serpenyőben már serceg a forró olaj.