Az ukrán szafari

orosz újonc

Nem szoktam hazám kulturális termékeiről írni, de most kivételt teszek. Miran Zupanič szlovén filmrendező új, Szarajevó-szafari című dokumentumfilmjéről van szó, amely a boszniai főváros 1992–96-os ostromának egyik legbizarrabb és legpatologikusabb epizódját részletezi.

Közismert tény, hogy a várost körülvevő dombokról a szerb mesterlövészek célirányosan lőtték a civil lakosságot a lenti utcákon, és egyes szövetségeseiket (főleg oroszokat) is meghívták, hogy ha kedvük tartja, leadjanak pár lövést. Most azonban a filmből megtudhatjuk, hogy ezt a lehetőséget nemcsak az elismerés gesztusaként kínálták fel, hanem egyfajta turisztikai programként is működtették fizető ügyfelek számára. A Boszniai Szerb Hadsereg által szervezett „szafarikon” tucatnyi gazdag külföldi – az Egyesült Államokból, az Egyesült Királyságból, Olaszországból, Oroszországból érkezett vendég – fizetett súlyos pénzeket azért, hogy védtelen civilekre lövöldözhessen.

Gondoljuk végig a szubjektivitásnak azt a sajátos formáját, amelyben egy ilyen szafarin a „vadász” elmerül. Bár az áldozatok névtelenek, ez nem videójáték; a perverz izgalom abban rejlett, hogy mindez a valóságban történt. Mégis, a „vadászt” eljátszva ezek a gazdag turisták a város feletti biztonságos „magaslesen” üldögélve gyakorlatilag kizárták magukat a hétköznapi realitásból. Persze, eközben a célpontjaik számára élet vagy halál volt a tét.

Van valami perverzen őszinte a valóság és a spektákulum összemosásában. Végül is: a politikai hatalom vagy a nagyvállalati hierarchia csúcsán ülők nem vesznek részt egyfajta szafarin? A magasból, biztonságos pozícióból gyakran sok életet tesznek tönkre.

Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök, aki jelenleg az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsának alelnöke, nemrég hasonló logikát tulajdonított a nyugati politikai vezetőknek. Miközben visszautasította az Egyesült Államok és a NATO figyelmeztetéseit, milyen következményei lesznek egy esetleges orosz taktikai nukleáris csapásnak, Medvegyev a következőkkel érvelt: Washington, London és Brüsszel biztonsága sokkal fontosabb az észak-atlanti szövetség számára, mint a kimúló Ukrajna sorsa, amelyre senkinek nincs szüksége. A fegyverellátás csak biznisz a nyugati országok számára. A tengerentúli és az európai demagógoknak nem áll szándékukban belepusztulni egy nukleáris apokalipszisbe. Ezért a jelenlegi konfliktusban le fogják nyelni a békát, tudomásul fogják venni bármilyen fegyver bevetését.

Medvegyev azt is kijelentette: a Kreml mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza az „ellenséges szomszédokat”, mint amilyen a „náci Ukrajna”, hogy nukleáris fegyvereket szerezzenek vagy telepítsenek a területükre, mivel ezt az orosz állam létét fenyegető veszélynek tekinti. Ám mivel Ukrajna állami létét Oroszország fenyegeti, Medvegyev logikája azt diktálná, hogy Ukrajnának is legyen fegyvere – sőt, nukleáris fegyvere – a katonai egyensúly végett.

Emlékezzünk vissza Putyin júniusi szavaira: „…nincs átmenet, nincs köztes állapot: egy ország vagy szuverén, vagy gyarmat, és nem számít, minek nevezik a gyarmatot”. Mivel Ukrajnát nyilvánvalóan orosz gyarmatnak tekinti, a Nyugatnak nem szabad úgy kezelnie Ukrajnát, mintha egyetértene vele. Konkrétan: el kell utasítani azt az elképzelést, hogy a nyugati hatalmaknak Ukrajna megkerülésével kellene egyezséget kötniük Oroszországgal.

Sajnálatos módon számos nyugati baloldali véleményformáló Putyin kezére játszott ebben a kérdésben. Gondoljunk csak Harlan Ullmannak, az Atlanti Tanács vezető tanácsadójának a mondataira, aki azt írta: „Clemenceau felismerte, hogy »a háború túl fontos ahhoz, hogy a tábornokokra hagyjuk«. Ebben az esetben Ukrajna túl fontos ahhoz, hogy Zelenszkijre hagyjuk? Az Egyesült Államoknak olyan stratégiára van szüksége, amelynek vannak leágazásai, hogy véget vessen az erőszaknak és a háborúnak.”

Noam Chomskytól Jeffrey Sachsig sok baloldali hasonló álláspontot képvisel (és akkor még nem is beszéltünk Oroszország jobboldali apologétáiról). Először ahhoz az elképzeléshez ragaszkodtak, hogy Ukrajna nem képes megnyerni a háborút Oroszország ellen, most arra utalnak, hogy nem szabad megnyernie a háborút, mert az sarokba szorítaná Putyint, ami nagyon veszélyes lenne.

De ha követtük volna a pacifisták tanácsát, és nem küldtünk volna fegyvereket Ukrajnába, az ország már teljes megszállás alatt állna, és a leigázását még súlyosabb atrocitások kísérnék, mint amire Bucsában, Iziumban és számos más helyen fény derült.

Sokkal jobb álláspontot képviselnek a német zöldek, akik nemcsak Ukrajna teljes támogatása mellett állnak ki, hanem strukturális reformokat is szorgalmaznak, hogy felgyorsítsák az átállást a fosszilis energiahordozókról a megújuló forrásokra, ami  letérítheti az emberiséget a katasztrofális éghajlatváltozáshoz vezető útról. A nyugati baloldal maradék része pedig befizetett a szafarira, amikor elutasította a beavatkozást, csak hogy ne veszélyeztesse a saját megszokott életmódját.

A békepártiak azzal érvelnek, hogy Oroszországnak győzelemre vagy engedményre van szüksége, ami által „megőrizheti az arcát”. De ez a logika mindkét irányban érvényes. Medvegyev és Putyin nukleáris fenyegetéseit követően Ukrajna és a Nyugat sem tud már úgy kompromisszumot kötni, hogy közben megőrizze az arcát. Emlékezzünk csak vissza: Medvegyev azt jósolta, hogy a Nyugat nem lenne hajlandó katonailag válaszolni egy orosz nukleáris csapásra, mert ahhoz túl gyáva és kapzsi.

És itt a filozófia területére lépünk, mert Putyin és Medvegyev szavai egyértelműen Hegel úr-szolga dialektikáját visszhangozzák. Ha két öntudat élet-halál harcot vív, akkor nem lehet győztes, mert ha az egyik elpusztul, a győztes nem tudja mihez képest felismeri saját öntudatát. Az emberi kultúra egész története azon az eredeti kompromisszumon nyugszik, amely szerint valaki szolgává válik és „elfordítja a tekintetét”, hogy megakadályozza egymás biztos kölcsönös elpusztítását.

Medvegyev és Putyin azt feltételezi, hogy a dekadens, hedonista Nyugat majd elfordítja a tekintetét. Ez pedig visszavezet bennünket a Szarajevó-szafari dinamikájához.

A kiváltságos elit úgy érzi, olyan stratégiai beavatkozásokat eszközölhet a való világban, amelyeknek rá nézve nincs személyes kockázata. De a valóság végül mindenkit utolér. Amikor ez megtörténik, nem szabad azok tanácsaira hallgatnunk, akik csak egyet ismételgetnek: hogy ne provokáljuk a fenevadat.

Slavoj Žižek
A szerző szlovén szociológus, filozófus, a European Graduate School professzora, a University of London – Birkbeck Institute for the Humanities nemzetközi igazgatója

©Project Syndicate

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!