„Az életre ránő a halál”

Lapis József első verseskötetének tétje nyelvet találni az elmúlás tapasztalatának elbeszéléséhez. A versek egyrészt kísérletet tesznek arra, hogy az élőként már nem jelen lévő másikat (elsősorban az apát) a nyelv poétikai és retorikai működése révén a szöveg terében formálják újra; másrészt színre viszik az emlékezés és a felejtés egymással ellentétes folyamatait, amelyek a gyászmunkát mint a veszteség megértésére irányuló aktust jellemzik. A mind felépítésében, mind a szövegek megformálását tekintve rendkívül átgondolt kötet keretes szerkezetű. Az első és az utolsó vers az apa hiányának feloldhatatlanságát az általa hátrahagyott könyv motívumával érzékelteti, és kijelöli az olvasás irányait (Három bajtárs, Nagyszombat). A további, két ciklusba rendezett szövegek pedig a jelen nem lét, az eltűnés, a megsemmisülés élettel szembeni idegenségét, érthetetlenségét és rettenetét (Változók), valamint a „halálra ráadásul kapott élet” természetességét, a (saját) halál vonatkozási pontként való elfogadását szituálják (Állandók).

A haláltapasztalat annak élménye, hogy a másik már nincs jelen, az erről való lírai megszólalás azonban mindig egyfajta teremtő, performatív nyelvi aktus: az emlékező az emlékezet korlátozott működése révén rendelkezésre álló emlékekkel és tárgyakkal pótolja a hiányt, tölti ki az űrt, annak érdekében, hogy a másik arca, alakja, hangja újra, másként létrejöjjön. A Három bajtárs című versben ezt a folyamatot a hátrahagyott, az írás pillanatában olvasott könyv indítja el: „Olívazöld borító. / Remeg rajta az éjjelilámpa fénye. / Sarkain, gerincén lejár a celofán. / Átjár rajta a lélek. / Édesapám lelke. […] Nézem a kopott könyvet, hátsó borítója megtört, / belül kávéfolt, vízfolt, bármifolt. […] A szennycímlap alatt nagy, szálkás betűkkel a nevem. Apám neve. / A nevünk?” (5–6.) A könyv a fizikai hozzáférhetőségével az ott nem lévő apa helyettesítője lesz, az állapota a használóról a síron túl ad hírt. Azonban a kérdések sorozatára (miért ez volt a kedvenc könyve, mire gondolt stb.) nem érkezik, nem érkezhet válasz, hiszen a halál tapasztalatát épp a hallgatás ténye, a dialógus üres helye teszi hozzáférhetővé. A szöveg az alaphelyzetet (amely a könyv és az apa alakjának metonimikus viszonyára épül) többszörös megkettőzéssel írja tovább. A névazonosság és az olvasás ismétlése révén a beszélő egyrészt a halott pozíciójába helyezkedik, másrészt az könyvtárgyba – amelynek kiadási éve a születési évével azonos –, és a könyvolvasás aktusába is beleilleszti magát, utalva arra, hogy a másik már csak az emlékező tekintetén, hangján, kérdésein keresztül, vele együtt, a nyelv közegében létezik: „Negyven évvel ezelőtt, a huszonhárom éves apám, a négyszázötvenegyedik oldal után, napkeltekor becsukta a könyvet. Ott voltam valahol, több mint gondolatként, indultam a világba. Most úgy olvasom a mondatokat, hogy ott legyen bennük ő, induljunk együtt egy másik világba.” (7.)

A záróvers mottója Remarque Három bajtárs című regényének 451. oldaláról származik, és a halál biológiai tapasztalatát írja le, a vers pedig az apa halálát a megváltástörténettel kapcsolja össze. Leltárba veszi, mi történik a halál után (a testtel, a hozzátartozókkal), és a versbeli, ismételten megkettőzött József történetében a bibliai Tamás tapasztalatát fogalmazza meg, hogy a gyászban – amely a megőrzésre irányul – a halott test jelenléte, a halállal való együttélés lehetősége jelenthetne feloldást: „A test jelenlét.” […] „Mert azt gondolja, hogy ez még ő.” […] „Boldogok, akiket a nagypéntek, / és nem a feltámadás tölt el cselekedettel.” (65., 67.)

A trópusok szomorúsága a nyelv keresésének verse, annak tapasztalatával szembesülünk, hogy a másikhoz való viszony a halál után már csak a poétikai eszközök által létesített viszonyokban mutatkozhat meg. A trópusban, a költői képben épül fel az, ami az interszubjektív viszonyokban már nem: „Megérintem nagyapám sírkövét. / Úgy tanultam: ez a metonímia. / A távolság, / a közelség / hangközök keresése.” (13.) A vonatkozó névmás („aki”) halmozott szerepeltetése egyszerre jelenti a személy kijelölését és a tulajdonnév kitörlését: ez az eljárás jelenik meg a Kutya című versben is, ahol a két idősík és a felidézett történetek idő- és térinformációi lesznek egyszerre rögzítve és elrejtve („ahol”, „akkoriban”). Ez a szöveg – Baudelaire Egy dög című művét is idézve – az élő és a halott kutya testének érzékelhető tapasztalatával, oppozíciójával ragadja meg a biológiai élet és halál különbségét.

A Közösség a második ciklusban szerepel, a hat egységre osztható hosszúversben a halál tudásának terhe jelenik meg, valamint a haláltapasztalathoz való közelítés félelme és vágya. A Kosztolányi-intertextust tartalmazó második egységben a fák ágainak és a gyermektestnek a törékenysége kerül egymás mellé, ami a természet körforgásának Kosztolányi versében is tetten érhető toposzát, valamint az emberi élet mulandóságának párhuzamát szituálja: „kislányom az alkaromon ül, nyugszik, / rezegnek, rebegnek az ágak a kis fán. / Visszainteget nekik. […] / A szeretet és a reszketés kódja. / Nem kellene értenem, és nem értem. / Hogy a levelek, túl, zöld kezükkel, intenek nekem.” (52.) A záróegység a haláltánc motívuma, az élet attribútumainak feladása, a halállal szembeni alulmaradás szégyene: „Vígy halál engemet olajos vizeidbe. / Forgass meg, táncolj le, lélegeztess. / Szégyeníts, másképp, mint ahogy eddig szégyenültem.” (55.)

A kötet versei számos további olvasatot kínálnak, például az irodalmi allúziók, párhuzamok felől (József Attila, Borbély Szilárd, a Biblia szövegei), a tárgyias és természetlíra, a vallásos költészet hagyománya kapcsán, valamint olyan, hangsúlyosan jelen lévő motívumok olvasatával, mint a látás, a hallás, a lélegzet és az idő jelentősége a halál- és gyászpoétika működtetésében. Fegyelmezett, pontos első kötet.

Lapis József: Beszédtöredékek a halálról
Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2024, 72 o.