Álomszép ország – vágyott utópia képzeletbeli hazákról és feliratokról

Persze én is szabadon, egészségesen, az utat élvezve gurulok, gyönyörködve a békés tájban, amelyen meglátszik a kultúra, a művelés, megművelés. Eleve ebből a latin szóból, a cultura szóból ered a ma oly sokszor és oly sok mindenre használt kultúra szó. Eleve a művelődés hiánya okoz galibát, hoz vészt! De vissza, vissza, te utazó, menjünk utunkra tovább!

Szóval van ez az idillikus kép, a táj, a hely, a vidék, az élettér, amelyen mindenhol a bőség, nyugalom, tisztaság, rendezettség és a jólét jelei mutatkoznak. Szép jó világ ez! Nem mellesleg olyan, ahol nincs semmi vizuális szemét, semmiféle szellemi hulladék, ordas, torz eszme, csak humánum meg jóakarat. Minden ország ilyen hely, ahol okos, művelt, kedves, toleráns, egymást tisztelő, sokféle ízlésű, jó kedélyű, egészségesen élő, dolgos emberek laknak. Ahol a nagyon régen vonalzókkal meghúzott határok már szinte el is mosódtak, s az országok közti különbség alig észlelhető. Jó lenne, ha így lenne!

Olyan lenne az áthaladás egy ilyen határon, hogy ha odaérnék az egyik ország határához, akkor csupán az adott ország nemzeti színei változnának és az információk és a nyelve. S a nemzeti színek mellett nem tiltó, orvul, bakancsos jutasi őrmesterként rám horkanó vakkantásokkal fogadnának ezek a feliratok, hanem udvarias, szabályosan és emberi módon tájékoztató táblákkal és hangnemben. Van egy érdekes álmom! Olyan táblákkal fogadnának engem és mindenki mást is ezeken a valóban légies határokon, amelyeken versidézetek vannak.

Mondjuk, egy olyan legyen a legelső, az egyik szomszédos, nekem kedves országba belépő idegent vagy történetesen a hazaérkező hazánkfiát fogadó felirat, hogy: „Hazádnak rendületlenül!” Csak ennyi. Hogy a hazádnak. Meg hogy rendületlenül. Nem pénzért, nem haszonért, hanem magáért a hazáért. Ez a két szó elég is! Egy életre. Szerintem. A másik táblán meg az lehetne, hogy: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” Mert ugye emberek vagyunk, magunkból s a világból mindig a jobbat akarjuk kihozni, s ebbe a nagy igyekezetbe bele lehet ám fáradni. Elfáradva meg hajlamosak vagyunk kicsit kétségbeesni, elveszteni a munkánkba vetett hitet. Küzdés van. Bízás kevesebb. Kellene hát ez a felirat!

Ehhez a munkához, a világgal való birkózáshoz azért nem árt olykor némi külső ösztönzés is. Akár olyan ösztökélés is, amelyet hittel hitt feljebbvalótól érkező jóváhagyásként kezel az ember, azaz isteni biztatásként. Már aki hisz feljebbvalóban, annak legyen szabad fohászkodni ilyenért is. Ha meg nem hisz, akkor legyen neki joga nem hinni, de majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy a hitetlennek sem árt olyat kimondani saját magának, vagy hozzá közelijének, hogy bízni kell!

Van ez az álmom, ez a fura, nagy hirdetőtáblás! Milyen jó lenne – komoly hittel mondva, milyen jó lesz majd egyszer – úgy utazni bele egy megismerni vágyott szomszédos tájba, hogy ha történetesen az ember fia a venyigékkel teli domboldalak felé utazik, akkor arrafelé olyan tábla várná, melyen ez áll: „Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.” Máris tudná az emberfia, bukolikus vidéken jár, ki lakott errefelé, s mit gondolhat erről a vidékről. Mert olyan táj az, ahol a föld, a nap, a víz, a párák, az évi középhőmérséklet, az időjárás, meg annyi mindenféle apró összetevő – kapáló, szőlőt kötöző, szüretelő ember – a világ csodájának létrejöttét engedik.

Ha ezt megcsodálta az ember, akkor meg menne tovább és a vidék kissé ellaposodna előtte, s ott lehetne egy olyan felirat, hogy: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája.” Hát nem szép? Valóban, mit annak a Kárpátok, aki az Alföldbe szerelmes? Joga van! Legyen joga! Másnak meg a Kárpátokat lehessen szeretni. Kell a mélység és kell a fent is. Szép az Alföld. Gulyákkal, nyájakkal tarkított táj, piros tetős otthonokkal, cserzett arcú, munkájukra büszke emberekkel. Hát nem? Meg a Tarpataki-vízesés is micsoda látvány! Hát bizony az! De a táblák, az álombéli táblák, térjünk még kicsit vissza azokra. Olyat gondolok, hogy ha repülőtér mellett mennék, például ott lehetne egy-két helyen olyan felirat is, mely szerint: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”. Pilótáknak szól, akik bombát akarnak ledobni. Vagy másik helyszín! Vasúti átjárónál nyíló kis almafa mellé olyan nagy feliratot tennék, melyen az szerepelne: „Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek”. Ezen felbuzdulva az emberek minden szabad árokparton, kertvégen, műveletlen területen, sánc tetején, domboldalon, temetők szélén almafát ültetnének, s néhány éven belül ott virítana sok millió almafa.

Csak néhány év lelkes munkája kellene! Talán még a klímagondok is enyhülnének? Micsoda illatos vidék lenne a vidék! Micsoda látványosság lenne a tavasz, a nyár, az ősz! A tél meg akár almaborillatú lehetne! S ha már ilyen virágos, boros, gulyákkal meg nyájakkal teli, szép lenne a vidék, az álombéli, akkor ehhez hasonlóan szépek lennének a városok is. Az egyik-másik peremén lehetne olyan feliratú tábla, melyen az lenne: „Mig megvalósul gyönyörű / képességünk, a rend”… S ezen a mondaton sokan elgondolkodnának, megkérdezve magukat, nekik mit is jelent, mit is az a rend. De jó lenne ilyen feliratokkal szemben autózni! Rend lenne! Ellentétben a mai vizuális szmoggal! Ellentétben a mai rendetlenséggel, a gyalázkodó, az egymásra uszító,  modortalan és jellemtelen ugatásokkal, melyekkel teli vannak most az útmenti hirdetőtáblák. Tele, s minden Közép-Kelet-Európának nevezett egykori szocialista állam útjai mellett minden szabad felület a gyalázkodással telt meg évek alatt. Pedig…

Szeretetet ígértünk nem is olyan régen, azaz Sľúbili sme si lásku! Kulcsok csörgetésével kísérve. Kicsöngettünk a gonosznak akkor, harminckét éve, nagy naivan még el is hittem, hogy lepergett a békétlenségek zord és orv bűnkorszaka. Nem így lett! Emlékezetetőnek idilli országomba most olyan felirat is kéne, hogy emberek, figyelem! Volt és lehet megint olyan kor, amikor „fortélyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény”.

Volt egy álmom. Már ébren vagyok. Ez a világ már ilyen, de nem megváltoztathatatlan. Még mindig hiszem, hogy nem az! Most Madách sorait tenném egy nagyon nagy hirdetőtáblára, figyelmeztetésül a mulandóságra, meg az emberi gyarlóságra. Talán néhány parlament elé is kitenném. Hogy gondolkodjon el az alatta elsuhanó, meg aki bent dolgozik, az is. Ezt tenném ki: „Végzet, szabadság egymást üldözi, S hiányzik az összhangzó értelem.” Volt egy álmom. Talán majd egyszer sok helyre ki lehet tenni ezt: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Talán ezt kell a legtöbb helyre kitenni. Legyen egy álmom! Ilyen feliratokkal teleragasztott országutak mellett autózni. Fejlett, gazdag, magas életszínvonalú, egészséges szellemiségű országokban, Európában.