A kultúra mint határeset

Németh Zoltán mono­gráfiá­jában a „transz­kultura­lizmus” elméletét foglalja össze, emellett képet ad arról, hogy a kulturális határátlépésekre irányuló megközelítésmód miként alkalmazható az irodalmi művek olvasása, értelmezése során.
A bevezető fejezet szisztematikusan áttekinti a transzkulturalizmus nemzetközi és hazai szakirodalmának eredményeit. A kiindulópont Wolfgang Welsch megközelítése, aki a transzkulturaliz­must az inter- és a multikultu­ralizmus­sal szembeállítva értelmezi. Eszerint mindhárom fogalom a különböző kultúrák együttélésére vonatkozik, azonban míg az inter­kulturalizmus a különálló kultúrák közötti információcserét felté­telezi, a multikulturalizmus pedig az egy államon belüli kulturális eltérések iránt érdeklődik, addig a transzkultu­ralizmus arra utal, hogy a kultúrák természetes módon nem választhatóak el egymástól, nem homogének, és a valóságban egymásra hatásukban léteznek.
Vagyis a kultúra összetett fogalom, amely nem szűkíthető a nyelv, a nemzet, a nemzetiség vagy az önazonosság terminusára. Bár egy-egy személy vagy közösség kultúrája magában foglalja azokat a sajátosságokat, amelyek a születési háttérből következnek (anyanyelv, határon inneniség vagy túliság, állampolgárság, vallás, őslakos- vagy bevándorlóidentitás), azonban tágabb keretet is jelent ezeknél. Például az útlevél egyértelmű információt ad a nemzeti státuszról, a kulturális identitásról azonban nem.
Németh értelmezésében a bemutatott elméleti irányzat létrejötte a kultúrafogalom változásának a következménye. Az olyan 21. századi folyamatok, mint a globalizáció, a digitalizáció térnyerése, a helyváltoztatás gyakorisága, az információ terjedésének mértéke és tempója, a kulturális érintkezéseket is sokszorozzák. Ebből következik, hogy a többnyelvű, többnemzetiségű közegek létezése, a globális események egyidejű megélése, az információs bombák univerzális hatása, azaz a kulturális „köztesség”, „kevertség” és változás általános tapasztalat.

A transzkulturalizmus mint szemléletmód ennek a leírásában segít, de egyfajta attitűdként is értelmezhető, amely előfeltételezi a nyitottságot és a bizalmat az egyének, közösségek vagy művek felé, akkor is, ha idegenek, félelmet keltenek vagy épp provokatívan hatnak. A Németh által idézett szerzők gyakran metaforák segítségével szemléltetik a fogalom ezen sajátosságait. D’Alfonsónál a „kaméleon”-helyzet a két világ, kultúra közötti váltásra utal, Mårald a „határírás” terminusában a kultúrákat egymást metsző, közös felülettel rendelkező halmazokként, területekként gondolja el, Dagnino az „áthatolás”, az „utazás” és a „mozgás” motívumával a korlátok alóli felszabadulásra irányítja a figyelmet.
Németh öt olyan területet emel ki, ahol a transzkulturális szemlélet gyakorlati szempontból alkalmazható. 1. A középkori irodalom, ahol a latin nyelvűség, a peregrinációk, a külföldi minták követése eleve „transzkultúrát” feltételez, 2. a kultúrák egymásra hatását, keveredését megjelenítő művek (például Hunčík Péter: Határeset, Polgár Anikó: Régésznő körömcipőben), 3. a kisebbségi és transzkulturális irodalom viszonya, 4. a nem nyelvi alapú irodalomfogalom (magyar kötődésű, más nyelven [is] alkotó szerzők vizsgálata, például Peter Macsovszky, Agota Kristof, Terezia Mora), 5. térpoétikai vonatkozások (többkultúrájú irodalmi terek, például Daniela Kapitáňová: Samko Tále: Könyv a temetőről, Peter Balko: Akkor, Lošoncon).
Az elemző fejezetek lehetővé teszik, hogy a magyar és a közép-európai irodalom klasszikusait, kortárs alkotásait új szemszögből lássuk. Németh a migráns irodalom kapcsán Szenci Molnár Albert és Szepsi Csombor Márton útirajzait Mikes Törökországi leveleivel és Kazinczy Fogságom naplójával együtt említi, a kortárs irodalom esetében pedig a költözés lesz a vezérmotívum (faluból városba, határon túlról Magyarországra, kitelepülés 1945 után és napjainkban nyugatra, betelepülés Közép-Európába). Külön fejezet foglalkozik a kisebbségi, ezen belül a szlovákiai magyar nyelvhasználat (a „szlovmagy”) megjelenésével irodalmi szövegekben; a kisebbségi irodalomtörténetírás kettős helyzetével (az anyanyelvi irodalom részeként, illetve attól elkülönítve való értelmezésével); az irodalomtörténet-írás és a kultúrafogalom viszonyával. Megjelennek a közép-európai irodalmak többszörös identitású szerzői, Juhász R. József kollektív alkotásai. Németh foglalkozik az irodalmi térkép szerveződésével (Csehy Zoltán, Korpa Tamás, N. Tóth Anikó); a szövegek asszociatív, hálózatos működésével (Csehy Zoltán, Polgár Anikó); a nyelv- és identitásváltással (Peter Macsovszky – Macsovszky Péter); a szlovák–magyar kulturális kapcsolatokra fókuszáló irodalomtörténet-írás lehetőségeivel.
Németh Zoltán hiánypótló, informatív, kézikönyvként is olvasható kötete az első magyar nyelvű monográfia a transz­kultu­ralizmusról, amely elsősorban a bölcsészet- és társadalomtudósok számára ajánlott. Azonban a globalizáció és a digitalizáció folyamatainak kiszolgáltatott, átlagos újságolvasó számára sem haszontalan olvasmány, hiszen azt is meg­mutatja, miért érdemes a saját kulturális buborékunkból kilépni, és mindent közelebbről, a másik oldalról is megnézni.

Németh Zoltán: Transzkulturalizmus: elmélet és gyakorlat 
Magyar Tudományos Akadémia – Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács, Budapest, 2023, 167 oldal