Věra Čáslavská uralma a mexikóvárosi magaslatban

Bár sokan féltek a 2240 méte-res tengerszint feletti magas-ságban megrendezett olimpiá-tól, egészségi problémák nem, kisebb-nagyobb dopping- és politikai ügyek viszont adód-tak az 1968-as mexikóvárosi olimpián – három történet az első latin-amerikai játékokról.

Véres felvezetés

Mexikóvárosban az olimpiai előkészületek során fellángolt a vita, a sok nyomorgó ember megsegítése helyett miért kell óriási összegeket ölni impozáns létesítményekbe. Az egyik nagyszabású tiltakozást – 10 nappal a játékok megnyitója előtt – a kormányzat vérbe fojtotta, a sortűzben több mint kétszázan életüket vesztették.

A megdöbbenés ellenére rendben megkezdődött az olimpia – ezúttal a Dél-afrikai Köztársaság sportolói nélkül, mert a fajüldözés miatt kizárta a NOB az országot a játékokról. A színes bőrű olimpikonok hátrányos megkülönböztetése így is előtérbe került, a 200 méteres síkfutás győztese és harmadik helyezettje, Tommie Smith és John Carlos ugyanis a dobogón állva tiltakozott ez ellen: lehajtott fővel, magasba tartott kesztyűs kézzel. A NOB a Black Power nevű szervezetbe tartozó sprintereket is kizárta a későbbi olimpiákról.

Erre a sorsa jutott Hans-Gustav Lilienval svéd öttusázó is, igaz, jóval prózaibb ok, „doppingvétség” miatt. Az idézőjelek indokoltak: Lilienval ugyanis „csak” azért hajtott föl némi sört (saját bevallása szerint kettőt, ami az utólagos mérések szerint inkább négy volt), hogy a lövészet előtt ne legyen ideges. Az olimpiák történetének első doppingolója miatt így elúszott a svéd öttusacsapat bronzérme.

Antikommunista bajnok

A tornász Věra Čáslavská is bosszankodhatott volna, hogy a pontozók néhány esetben szovjetbarátnak mutatkoztak, de négy aranya és két ezüstje (a tokiói három bajnoki cím után) így is a legnagyobb mexikóvárosi sztárrá tették. A közönség már a megnyitón is hatalmas ovációban részesítette a csehszlovák küldöttséget, ezzel is jelezve, mit gondol a prágai tavaszról és a szovjetekről. Čáslavská sem félt kimondani soha a véleményét, s mivel aláírt egy antikommunista kiáltványt is, az olimpia előtt pár hétig – a börtöntől tartva – jobbnak látta a šumavai hegyekben bujkálni. A nem éppen ideális felkészülés ellenére tarolt Mexikóvárosban (egyéni összetettben, lóugrásban, felemás korláton és talajon győzött, csapatban és gerendán második lett). Az otthoni büntetés természetesen nem maradt el, takarítónői állásba kényszerítették, s csak 1979-ben engedték meg neki, hogy kimehessen Mexikóba edzősködni.

Újabb magyar tízes

A magyar küldöttség ismét kitett magáért, a remek tokiói mérleget (10-7-5) még megfejelve 10-10 arannyal és ezüsttel és 12 bronzzal az éremtáblázat negyedik helyén zárta a játékokat. A sikereket párosával „osztották be”, született 2-2 elsőség atlétikában (Németh Angéla és Zsivótzky Gyula), vívásban (Kulcsár Győző és a férfi-párbajtőrcsapat), kajak-kenuban (Hesz Mihály és Tatai Tibor) és birkózásban is (Varga János, Kozma István). Az öttusacsapat után pedig a focisták kerekítették tízre az aranyak számát, harmadszor is megnyerve az olimpiai tornát. A Fatér Károly, Novák Dezső, Dunai Lajos, Páncsics Miklós, Noskó Ernő, Juhász István, Szűcs Lajos, Fazekas László, Menczel Iván, Dunai Antal, Nagy László, Básti István, Keglovich László, Kocsis Lajos, Sárközi István, Szalay Miklós, Szarka Zoltán alkotta csapat (már Varga Zoltán nélkül, aki egy guadalajarai városnéző séta alatt kereket oldott a szállodából) érdekes döntőt játszott Bulgáriával. Bolgár vezetés után Menczel és Dunai fordított, ami kissé felhergelte a délieket, akik gyors egymásutánban két piros lapot is bezsebeltek – amire egy harmadik játékosuk a bíróhoz vágta a labdát. A kötelező piros után már nem volt kérdés, ki lesz a bajnok (még úgy sem, hogy Juhászt is kiállították). A magyarok 4:1-re nyertek, és a „tönkretett” finálé miatt nagy füttykoncert közepette ünnepeltek.