Tarr búcsúverseny nélkül búcsúzott

41 évesen már vissza lehet vonulni. Készült is rá, de mégsem a kiszemelt búcsúversenyén jött el az a pillanat. Miért éppen decemberben került nyilvánosságra a visszavonulása?

Őszintén mondom: megpróbáltam volna a tokiói olimpiára való kijutást, másik lehetőségnek az olimpia lefújása esetén a nem ötkarikás távokon esedékes szegedi világbajnokság kínálkozott. Azzal akartam elbúcsúzni, hogy vagy az egyiken, vagy a másikon elindulok. Szebb lett volna az olimpia, de mivel bejött a koronavírus, mindent töröltek a versenynaptárból, ami elvette a kedvemet az egésztől. Laza időszak következett, nem tudtuk, mit csinálhatunk, mit nem, lesz verseny, nem lesz verseny... 41 évesen már nem olyan egyszerű egy pihenő után visszajönni. Végül úgy egyeztünk meg munkaadóm, a rendőrségi ŠCP klubvezetésével, hogy abbahagyom, nem fogom foglalni a helyet, maradjon a fiatalabbaknak. 

Miért éppen decemberben derült ki, hogy visszavonul?

Esetleges távozásom már nyáron szóba került a klubban. Akkor azt mondtam, várjuk meg az őszt vagy az év végét, s meglátom, hogyan fogom érezni magam. Ha úgy néz ki, hogy jól vagyok, akkor elkezdem a felkészülést, ha meg nagyon ellustulok, mert nehéz visszajönni, akkor befejezem. Utóbbi következett be, s decemberben fogadott a belügyminiszter, ekkor került nyilvánosságra, hogy vége az élsportolásnak.

Hosszú sportolói pályafutás végére tett pontot, rengeteg kemény, férfias munkával volt teli. Mi hajtotta bele újra és újra az embert próbáló felkészülésekbe?

Jöttek az eredmények, és nyomtak előre bennünket. Ha egyszer világbajnok voltam, szerettem volna még egyszer világbajnok lenni. Nem mindig jön össze, de mindenképpen van motiváló hatása a sikernek, s az is biztatott, hogy még nem vagyunk öregek. Gyerekként is más életet éltünk, mint a fiatalabbak, mindig sportoltunk, mindig kint voltunk, más dolog lebegett előttünk, és ez hajtott minket előre. És a csúcsok megdöntése, önmagunk túlszárnyalása. Nem elégedtünk meg azzal, hogy egyszer már voltunk világversenyen bajnokok, vagy kijutottunk az olimpiára

Mi maradt meg önben a kezdetekből? Mi csalogatta a Tarr-fiút a kajak-kenuba?

Tulajdonképpen a szüleim. Apu kenus volt, s azt mondhatom, hogy a komáromi csónakházban nőttem fel. Tehát a családban volt a sportág, engem is magával ragadott.

Profi pályafutásában volt egy hatalmas törés, amikor komoly betegsége kiszólította a hajóból. Miben változtatta meg ez a hatalmas pofon, amit az élettől kapott?

Erre csak egyetlen szó a válasz: megerősített. A szó szoros értelmében. Tehát nem törtem le. Nem volt egyszerű, az igaz, sokat köszönhetek szüleimnek, akik mellettem álltak. Az ilyen zűrzavar, mint most van, engem nem hoz ki a sodromból. Máshogyan gondolkozom. Mert vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a kis apróságok...

Legtöbbször, így az olimpián is kajak négyesben indult, ez összesen négyszer történt meg, és társaival két ezüstig jutott: 2008-ban Pekingben és 2016-ban Rio de Janeiróban. Négyszer volt világbajnok, ötször Európa-bajnok, és volt egy év 2014-ben, amikor Moszkvában Vlček Erikkel K2-ben mind az 500, mint az 1000 méteren diadalmaskodtak a világbajnokságon. Valamikor már rangsorba állította legnagyobb sikereit?

Igen. A két olimpiai ezüstérem top minősítésű, de mellette rögtön ott található a moszkvai világbajnokság két aranya. Ugyanazon a világversenyen született mindkét győzelmünk a kajak kettesek versenyében. Ez először egy német egységnek sikerült 1989-ben, majd aztán nekünk. Eddig senki másnak nem. Ezért kívánkozik az olimpiai ezüstök mellé. És még hozzátenném: 2009 után jó ideig nem volt érmem világversenyekről, öt évvel később dupla arannyal kerültem vissza a vb-dobogóra. 

Visszavonulása után mi lesz a lapáttal, a kajakkal?

Társaim maradnak. Vízre azért szeretnék járni, mert az már bennem van, s hiányozna a mozgás. Eddig még nem nagyon éreztem, de idővel biztosan előjön. A lapátok közül néhányat meghagytam emlékbe a nagy versenyekről, de van egy tartalék, amellyel lemegyek majd evezni. Remélem, nyáron.

Szenvedélyes jégkorongrajongó és amatőr játékos hírében áll. Ezek után mi lesz a hokibottal, a korcsolyával?

Az egész 2020-as évben használtam mindkettőt. Sokat jártam hokizni Pestre, s amíg lehetett nálunk, Érsekújvárba is elmentem. Kombináltam a kettőt. Tehát a korcsolya és a hokibot marad a sportkellékeim között. Muszáj, hogy megmaradjon!

Negyvenen túl mit kezd magával Tarr György?

Február 18-án töltöm be 42. születésnapomat. Szeretnék a sportéletben maradni, remélem, sikerül valamit találnom. Egyelőre a vírushelyzet leállított minket, így várok.