Sárosiék csak statisztáltak a döntőben

Az 1938-as vb színhelyének kijelölésekor hozta a FIFA-kongresszus a mai napig is érvényes és jelentős határozatát: a rendező ország és a cím védője automatikusan kap helyet a vb mezőnyében. A dél-amerikaiak – Brazília kivételével – megtagadták a részvételt a franciaországi seregszemlén, így tiltakoztak a FIFA határozata ellen, mely szerint sorrendben kétszer mindig kontinensünkön, egyszer pedig Dél-Amerikában kell megrendezni a vb-t.

Vitathatatlan, a seregszemle eseménye a brazil labdarúgás színre lépése volt. A brazilok 14 nappal a világbajnokság megkezdése előtt megérkeztek Európába, de nem játszottak nyilvános meccseket, minden ajánlatot visszautasítottak. A vb-n aztán a titokzatos dél-amerikaiak sziporkázóan ötletes és megvesztegetően elegáns játékukkal meghódították a szíveket. Mindenki az első „Fekete Gyémánt”, Leonidas nevét emlegette, aki nem nagyon szeretett cipőben futballozni. A lengyelek ellen is percekig mezítláb játszott, és csak a bíró közbeavatkozására húzta fel újra a „csukát”.

Már az első fordulóban sajátos világcsúcs született (a lebonyolítás ugyanolyan volt, mint 1934-ben: egyenes kiesés, cserélni nem lehetett, minden ország 22 játékost nevezhetett, de csak 17-nek fizették az utat és az ott-tartózkodást, öt napot a vb megkezdése előtt és kettőt a kiesés után): öt meccset meg kellett hosszabbítani. Köztük a brazil–csehszlovákot is, amely csaknem botrányba fulladt; a durva találkozón két brazilt és egy csehszlovákot állítottak ki, Plánička törött kézzel védett, 1:1 lett a végeredmény. A megismételt összecsapást – 9 tartalékkal! – a tengerentúliak nyerték 2:1-re, de az elődöntőben ugyanilyen arányban kikaptak az olaszoktól, akiket Flavio Costa edző olyannyira lebecsült az előző mérkőzések alapján, hogy Leonidast, a vb gólkirályát (9 gólt lőtt) nem küldte pályára. Kímélte őt a fináléra...

Amit azonban a magyar és az olasz csapat játszott. A magyarok fokozatosan győzték le Holland-Indiát (6:0), Svájcot (2:0), Svédországot (5:1), a döntőben viszont szinte csak statisztáltak, nem tudták megszorítani ellenfelüket. Dietz Károly szövetségi kapitány (az edző Schaffer „Spéci” volt), Budapest ex-rendőrkapitánya több cserét hajtott végre a csapatban és ez sok vitára adott okot. Azt viszont mindenki elismerte, más összetételű válogatott is csak szorosabbá tudta volna tenni a döntőt, megnyerni nem. Míg ugyanis az olaszok nagyszerűen és maradéktalanul, taktikai fegyelmezettséggel játszották az akkori legkorszerűbb rendszert, addig a magyarok a technikás, úgynevezett szabad futball mellett felvonultatták annak elavultságát és eredménytelenségét. No és az sem volt mellékes, hogy a két híres középcsatár, Piola és Sárosi közül az előbbi játszott jobban. Piola, a kapusok réme, ha elemében volt, feltartóztathatatlannak bizonyult, ő testesítette meg kora ideális centerét. Sárosi „Gyurkát” óriási technikája, irányító készsége és eredményessége miatt csodálta Európa.

Sokáig cikkezett az európai sajtó az új futballnagyhatalomról, Brazíliáról (harmadik lett, 4:2-re verte a svédeket). Egyöntetűen megállapították a dél-amerikaiakról, hogy technikailag magasan a mezőny fölé nőttek, de futballozásukból hiányzott a fegyelmezettség és a tervszerű csapatjáték...

A 3. vb-döntő: OLASZORSZÁG– MAGYARORSZÁG 4:2 (3:1). Párizs, 65 ezer néző. Játékvezető: Capdeville (francia). Góllövők: Colaussi (6.), Titkos (8.), Piola (16.), Colaussi (35.), Sárosi (69.), Piola (75.). OLASZORSZÁG: Olivieri–Foni, Rava–Serantoni, Andreolo, Locatelli–Biavatti, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi. MAGYARORSZÁG: Szabó–Polgár, Bíró–Szalay, Szűcs, Lázár–Sas, Vince, Sárosi, Zsengellér, Titkos.