Saját magát fojtogatja a szenvedő Arsenal

A Premier League-ben szereplő Arsenal november 29-én hivatalos honlapján jelentette be, hogy „közös megegyezéssel” távozik Unai Emery menedzser. A váltást azt követően jelentette be a klub, hogy az Arsenal az Európa-liga F csoportjában a csoportkör 5. fordulójában hazai pályán kikapott az Eintracht Frankfurttól (1–2), pedig győzelme esetén biztos továbbjutó lett volna a csapat, így azonban csak az utolsó forduló dönti majd el, hogy mi lesz a gárda sorsa. Ekkorra az Unai Emery vezette Arsenal sorozatban hetedik tétmérkőzésén maradt nyeretlen, a bajnokságban pedig 13 forduló után 18 pontjával mindössze a nyolcadik helyen állt a Premier League-ben. A klub tájékoztatása szerint megbízott menedzserként az eddig segédedzőként tevékenykedő Fredrik Ljungberg látja el a vezetőedzői feladatokat – de emellett, a vezetőség lázasan keresi Emery utódját.

Ha a hagyományos klubellentéten – mely az Arsenal és a Tottenham között feszül – túl is lépünk, szinte biztosra mondható, hogy nem Mauricio Pochettino lesz az érkező, mert bár szeretne Európában maradni, súlyos árat fizetne az Arsenalnál.

Nehezemre esik, hogy egy argentin projektben gondolkodjak

– fogalmazott a 47 éves argentin szakember, aki jelenleg hazájában tartózkodik, és ott nyilatkozott a Fox Sports Argentinának. Hozzátette, hogy a családja miatt is inkább Európában képzeli el a jövőjét.

Brit médiainformációk szerint Po­chettino a nyárig biztosan nem vállal munkát másik Premier League-klubnál, mert akkor a szerződése alapján vissza kellene fizetnie a 14,7 millió eurós végkielégítése teljes összegét. „Sok egyesület van, és sok szép projekt. De most az a legfontosabb, hogy a Tottenhamnél eltöltött öt és fél hihetetlen idény után kitisztuljon a fejem” – mondta a szakember. Ebbe a képbe biztosan nem fér bele az Arsenal sem anyagilag, sem emberileg.
Fredrik Ljungberg megbízott menedzser eközben első mérkőzésén 2–2-es döntetlent játszott idegenben a kieső helyen álló Norwich Cityvel. Az Ágyúsok ezzel minden sorozatot figyelembe véve már nyolc, a Premier League-ben hat mérkőzés óta nyeretlenek, továbbá a bajnokságban vendégként augusztus 11. óta várnak az első győzelmükre – akkor a Newcastle Unitedet verték meg a St. James’ Parkban (0–1).

Hogy jutottunk el idáig?

Az Arsenal vezetősége azért menesztette Unai Emeryt, mert „az eredmények és a mutatott játék sem felel meg az elvárásoknak”. Ahhoz, hogy ezt a kijelentést a helyén tudjuk kezelni, érdemes visszatekinteni, mik is ezek az elvárások?

Aki szeretné megérteni, hogy milyen óriási méretű változások zajlottak a Premier League kezdeti évei során, annak az Arsenal példája árulja el a legtöbbet. A liga első éveiben az Arsenal számított a leginkább hagyománytisztelő, legkonzervatívabb klubnak Angliában. Az elnök Etonba járt egyetemre, a családjában inkább a krikett volt népszerű, a klubépület a maga márványtermeivel is az időtálló stílust és nagyságot testesítette meg. Ami a futballt illeti, a játékosok is régmódiak és britek voltak, a csapat a lescsapdáiról, valamint az 1–0-s győzelmeiről volt híres. „Unalmas, unalmas Arsenal!” – gúnyolódtak rajtuk egyöntetűen az ellenfél szurkolói.
Elég volt hat év a Premier League-ben, és az Arsenal a jövő csapatává vált. Ők lettek az angol futball legvonzóbb klubja, amely előre gondolkodott, amely a pszichológiai szempontokat is számításba vette, amely nem félt a távoli országokból származó idegenlégiósoktól, és amely elsőként nyert bajnoki címet külföldi menedzserrel az első osztályban. A forradalmat Arséne Wenger vezette.

A változás szele

A francia érkezését megelőző nyolc évben az Arsenal fantasztikus sikereket ért el George Graham irányításával, aki hat tekintélyes trófeát, közte két bajnoki címet és egy Kupagyőztesek Európa-kupáját nyert. Amikor az 1994/1995-ös szezon közepén Grahamet váratlanul menesztették, mert illegális pénzeket fogadott el egy ügynöktől, az Arsenal alelnöke, David Dein a Monaco egykori menedzserét, Wengert akarta kinevezni, akivel hat évvel korábban véletlenül összefutott már a Highburyben. Den felismerte, hogy radikális átalakításra van szükség, pedig a legtöbb angol klub vezetője saját, zárt világában élt, és vele egyformán gondolkodó segítőkkel vette körül magát. Dein komoly pozícióban dolgozott az Angol Labdarúgó-szövetségben, így sokat utazott külföldre, megfigyelhette a nemzetközi folyamatokat, és látta, hogy a honfitársai nagyon el vannak maradva a többiektől. Mégsem történt semmi, Wenger pedig Japánba ment – ahol a futball igen fejletlen volt, még sosem jutottak ki a világbajnokságra –, és a Nagoya Grampus Eight csapatánál lett vezetőedző.

Így aztán az Arsenal Bruce Riochot nevezte ki, aki biztonságos választásnak tűnt, mivel egy kicsit hasonlított az elődjére, Grahamre: mindketten skót válogatott középpályások voltak, és mindketten megkövetelték a fegyelmet. Rioch nem volt nagy közönségkedvenc, mert megszabadult a régi játékosoktól, de az 1995/1996-os szezonban a várakozásokat túlteljesítve az ötödik helyre hozta be a klubot. Ennél is fontosabb volt, hogy Rioch megalapozta Wenger forradalmát, mert meghonosította a Graham-korszak végén szokássá vált direkt stílussal szöges ellentétben álló rövidpasszos játékot.

Egy új korszak

Az Arsenalnál nem szívesen költöttek sokat – már akkoriban sem –, ezért a Premier League első három szezonjában le is maradtak a legnagyobb tehetségekről, de Dennis Bergkampért hajlandóak voltak az addigi klubrekord háromszorosát kifizetni. A holland azonnal megkapta Paul Merson 10-es mezét, és ő lett a csapat vezére. „Bergkamp leigazolásával új korszak kezdődik” – harsogta a The Independent szalagcíme. A játékos megszerzése biztató volt a jövőre nézve, de sokan kételkedve fogadták – ahogy az ismeretlen francia, Arséne Wenger kinevezését is.

1996-ban még mindenki úgy gondolta, hogy nagyon kockázatos külföldi menedzsert alkalmazni. Wengeren kívül csak a Chelsea-t irányító Ruud Gullit volt ilyen akkoriban, de világklasszis focista lévén – aki ráadásul játszott a Premier League-ben – könnyebben elfogadtatta magát. Ennek ellenére „Arséne és Bergkamp kettőse megváltoztatta az Arsenal kultúráját” – fogalmazott később Dein.

Mint sokan mások a PL-ben, Wenger is a saját sikereinek áldozata lett. Idővel a többi menedzser is átvette a módszereit, különösen azt a hármat, amellyel forradalmasította az angol futballt: az állóképesség fejlesztését, a külföldi játékosok igazolását és a technikás focit. Szép lassan odaveszett Wenger egyedisége, de az angol futballra gyakorolt hatását senki sem veheti el tőle. A legjobban ő maga foglalta össze a saját történetét: „Én voltam az, aki kinyitotta az ajtót a világ előtt.” Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amelynek végén a Premier League a világ legnemzetközibb bajnokságává vált.

Hogy mi a történet tanulsága?

Elsősorban az, hogy az Arsenal a siker érdekében mert kockáztatni, az előre mutató folyamatok élére állni, modernizálni, innoválni, és nem utolsósorban a játékospiacon is megragadni a lehetőségeket, és a kulcsjátékosokért kifizetni az értük kért összeget. A sikerek tényezői tehát adottak voltak, a klubvezetés viszont ennek ellenére hagyta, hogy évek lassú erodálásával a klub eltávolodjon a Premier League élvonalától, és mára gyakorlatilag minden versenyképességét elvesztette.
A masszív védelem felépítése helyett máshol kiegészítő emberekként játszatott labdarúgóktól várták a csodát, miközben a támadósorban elkótyavetyélték az olyan sztárjátékosaikat, mint Mesut Özil vagy Alexis Sánchez. Eközben a padon az öt nyelven beszélő Arséne Wengert az az Unai Emery váltotta – egy igencsak nemzetközi öltözőben –, aki még az utolsó napjaira sem tanulta meg kiejteni, hogy „Good evening”, és maradt emiatt Londonban egy életre Mr. Ebening.

Az Arsenal előtt mostanra két út maradt: vagy a pénzügyi célokat kell átfogalmazniuk a játékospiacon – mindezt a várhatóan időszakosan biztosan elmaradó BL-bevételek kiesése mellett –, vagy szakmailag végleg belenyugodni abba, hogy az Arsenal nem az a klub, amely trófeákat akar nyerni, hanem csak rentábilisan működni.