Radványi: 2024 az egyik legsikeresebb év az edzői karrieremben

A hétvégi, 18. fordulóban 3:0-ra verték a besztercebányaiakat, ami a legnagyobb arányú győzelmük az idényben. Minden jó, ha a vége jó?

Igen, természetesen. Úgy zártuk le ezt az évet, ahogy le kellett. A komáromi futballklub történetének legsikeresebb évét tudhatjuk magunk mögött, azzal, hogy megnyertük a II. ligát és felkerültünk a legfelsőbb osztályba. 17 pontot szereztünk a 18 meccsen, voltak nehézségeink, de ideálisan tudtuk befejezni 2024-et.

Reális a 10. hely a KFC számára?

A szezon előtt azt mondtam, tisztában vagyok vele, hogy az utolsó fordulóig a bentmaradásért fogunk küzdeni, és ha az utolsó meccs után is így, a 10. helyen állna a csapat, én meg lennék elégedve. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnénk előrébb végezni, megteszünk ezért mindent, de a 10. hely azt jelentené, hogy mindenképp bentmaradunk a Niké Ligában, és erre a szezonra ez volt a cél.

Ha a pontszámukat nézzük, a komáromiakat megelőző besztercebányaiaknak és rózsahegyieknek is ugyanúgy 17 pontja van, a kassaiaknak 20. Ez könnyebbséget jelent, hogy több potencális ellenfél közül kell kettőt megelőzni? Vagy ellenkezőleg, nehezítést, hogy a hátralevő 14 meccs szinte mindegyike élet-halál harc lesz, vagy legalábbis nagyon komoly téttel fog bírni?

Ez is mutatja, hogy az első osztály mennyire kiegyensúlyozott. Csak három csapat ugrott el a mezőnytől, a Slovan, a zsolnaiak és a nagyszombatiak, a többiek nagyon együtt vannak. Ha valaki csak két meccset elbukik, nagyon sokat eshet a tabellán, ami fordítva is igaz. Mindez a nézőknek, a szurkolóknak jó, mert nem olyan a bajnokság, mint tavaly, amikor az ősz után eldőlt, hogy a ViOn kiesik, hiszen csak 4 pontja volt. Előttük pedig a 8 és 9 pontos Michalovce és a kassaiak áltak, mindenki tudta, hogy kettejük között fog eldőlni, ki kényszerül osztályozóra. Idén az sem lehet nyugodt, aki az 5-6. helyen áll, kicsik a pontkülönbségek, érdekes az élvonal.

Még egy kicsit térjünk vissza a Dukla elleni specifikus bajnokira: játékosként vagy edzőként megélt már hasonlót, hogy aktuális csapata három tizenegyest rúghatott?

Talán soha. De nem csak három járt volna, mert a legtisztább büntetőt a hosszabbításban kellett volna megkapnunk, a 92-93. percben talán már a játékvezető is szégyenlette és nem akarta befújni a negyediket. Visszanéztem azt a jelenetet, óriási tizenegyes volt, megint Willwéber szabálytalankodott, aki elrúgta Sliacky lábát, amikor ő visszahúzta a labdát. Örülök annak, hogy az idény hajrájára végre nem csak ellenünk fújtak be büntetőket – mert ahogy korábban is mondtam, nem az volt a gond, hogy ellenünk ítéltek a bírók, hanem hogy a javunkra alig. A besztercebányaiak ellen mind a négy eset megadható volt/lett volna, amit az is jelez, hogy az ellenfél sem vitatta a jogosságukat. A kispadokon mindent vissza lehet nézni azonnal, a segítőim azonnal jelezték, hogy ezek biztosan büntetők lesznek. Eddig ezeket nem fújták be a javunkra, most igen.

Azaz mondhatjuk, hogy objektívebbé vált az utolsó fordulókban a bíráskodás a KFC bajnokijain?

Talán így is mondhatjuk. De fontos volt az is, hogy a 12-13. fordulótól kezdve a csapat már úgy játszott, hogy látni lehetett, felvette a liga ritmusát. A számok, a statisztikák is ezt mutatták, a játékosok megtanulták, mennyit kell futni az élvonalban, az egyes játékzónákban. Ez mind nagyon kijött akkortól, és a pótolt Slovan-meccset leszámítva mindenkivel nagyon jót fociztunk. Benne volt a gárdában minimum 20 pont, de több olyan találkozónk volt, ami az utolsó másodpercekben ment el. A 17 pont nem rossz, de reálisan 5-6-tal többünk is lehetett volna.

Mindezt úgy, hogy a csapata egy hétmeccses vereségsorozatból is kilábalt. Volt bármikor olyan pillanat ez alatt, amikor átfutott a fejében, hogy feláll a kispadról?

Egy edző fejében sok minden megfordul... Én nem az a típus vagyok, aki elfut a gondok elől, aki elhagyja a süllyedő hajót. Természetesen beszéltem Vincze István sportigazgatóval erről: ha úgy gondolja, egy más edző tudna új impulzust hozni az öltözőbe, én nem nőttem hozzá a posztomhoz, nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel. Azt válaszolta, ilyesmi meg sem fordult a fejében, és bíznak bennem. Tudtam, hogy főleg idő kérdése, mikor fog meglátszani a munkánk, mikor fognak jönni az eredmények. A rózsahegyi meccs előtt azt mondtam a játékosaimnak, hét ilyen meccs után, amikor – bokszos hasonlattal élve – sok pofont kaptunk és a KO szélén állunk, a csapat belső ereje segíthet. Az utolsó másodpercekben veszítettünk el két-három találkozót is, mégis fel tudtunk állni a padlóról. Az utolsó négy fordulóban (a slovanos pótlást nem számítva) a csapat meg tudta mutatni, hogy van tartása. Akik már temettek minket, azoknak csattanós választ adtunk.

Ha ezt egyéni teljesítményekre kellene lebontani, kik voltak azok, akik kellemesen meglepték vagy akár „csak” simán húzemberek voltak?

Nagy érvágás volt számunkra, hogy Šimko a 2. fordulóban Dunaszerdahelyen bokaszalag-szakadást szenvedett. Meg kellett műteni, kiesett két hónapra. Nekem a II. ligában is és most is ő a meghosszabbított kezem a pályán. Az utolsó négy fordulóban, amikor visszatért, nem kaptunk ki. Nagyon fontos játékosunk, mind az öltözőben, mind az én szempontból. Még ha az orvosok nem is nagyon ajánlották, én elvittem őt már Rózsahegyre is, mert már a jelenléte is sokat számít a többieknek. Ő az egyik meghatározó játékosunk. Én mindig azt mondom, hogy a komáromi egy nagyon jó gárda, kiváló csapatszellemmel, ebben van az erőnk. De akiket még kiemelnék, az Šmehyl, aki univerzális focista, tudom őt használni jobb és bal oldalon is, nagyon jó szellemiségű játékos, aki mindig pozitív beállítottságú. Nagyon jókor érkezett Karvináról Žák, aki legutóbb is ott volt mindhárom tizenegyes kiharcolásánál, sokat fut, sokat dolgozik, technikailag képzett. Örülök annak is, hogy miután Špiriak eleinte nem játszott jól, és ezért leültettem a padra, motivációként fogta ezt fel és az egyik legjobb belső védő lett. De Ganboldot is mondhatnám, aki rúgott három fontos gólt. Ők tették hozzá pluszban talán a legtöbbet a teljesítményünkhöz. Én mindenesetre 2024-et az egyik legsikeresebbnek tekintem az edzői karrieremben.

És ennek az esztendőnek melyik meccs volt a csúcspontja?

Több is volt. Amikor Besztercén nyertünk 3:2-re, vagy amikor Rózsahegyen lefutballoztuk a hazaiakat, támádásban és védekezésben is jók voltunk. De az első félidőben lefociztuk a Spartakot is Nagyszombatban vagy a DAC-ot is Aranyosmaróton. Más kérdés, hogy ahelyett, hogy több góllal vezettünk volna, a végén elveszítettük ezeket a találkozókat, ezek azok a pontok, amiket nagyon sajnálok. De mondhatnám az utolsó meccset is, ahol nagyon kompaktak voltunk, és végképp felnőttünk a ligához. Két kapott gól nélküli mérkőzéssel zártunk, mindezt azok után, hogy kapust cseréltem, Dlubáčnak is megadtam a lehetőséget a bizonyításra. Aki a Slovan ellen benne volt a hatból talán négy gólban is, de én akkor is bíztam benne. Elmondtam neki, számomra azzal, amit korábban nyújtott, megérdemel még egy esélyt, ő pedig két nullázással zárt. Ez is nagyon fontos részlete volt ennek az ősznek.

Amely során mindig, még otthon is idegenben voltak Aranyosmaróton. 2025 tavaszán hova kell majd mennünk, ha a KFC hazai bajnokijára készülünk?

Nagyon sokan felteszik nekem ezt a kérdést, de nem én vagyok a kompetens, aki erre válaszolhat. Nagyon szeretnénk már Komáromban játszani, hogy az itteni emberek is kisétálhassanak egy igazi, vérbeli élvonalbeli bajnokira, egy vadonatúj stadionba. Bízunk benne, hogy ez minél hamarabb valósággá válik.