Öt napig nem aludt, de megérte

Ez volt a hetedik Dakarja, de lelkileg ez viselte meg a legjobban. Az utolsó öt napon már alig aludt, a karnyújtásnyira lévő dobogós hely miatt az adrenalin éjszaka is lüktetett az ereiben. Štefan Svitko végül teljesítette a célt, és a szlovák motorsport eddigi legjobb eredményét elérve a szenzációs második helyen végzett a Dakar-ralin. Hazaérkezve fáradtan, de boldogan állt az újságírók elé.

Összetettben a második helyen végzett, negyven perc hátránnyal a győztes ausztrál Toby Price mögött. 2010 után ön volt az első nem gyári versenyző, aki az első három között zárt. Elégedett?

Hogy elégedett vagyok-e? Én vagyok a világ legboldogabb embere! Price-ot idén nem lehetett legyőzni, teljesen megérdemelte a győzelmet. Ha valaki közelebb került volna hozzá, akkor még tudott volna gyorsítani. Nekem az volt a célom, hogy az első háromban végezzek. A nyolcadik szakasz után már bíztam benne, hogy valóra tudom váltani, amit megálmodtam, de ez nagy stresszel is járt. Az utolsó öt napon alig bírtam aludni, folyamatosan felébredtem, a legkisebb zaj is felriasztott, izgultam, minden rendben van-e a motorral… Ez volt a hetedik Dakarom, de lelkileg ez viselt meg a legjobban. Nagy nyomást jelentett, hogy ott voltam a siker kapujában. Amikor az utolsó szakasz végén áthajtottam a célon, egy kis sírást is megengedtem magamnak.

Hogyan lehet bírni a versenyt úgy, hogy öt napon át nem alszik?

Nem virrasztottam folyamatosan, de tény, hogy nem nagyon hunytam le a szemem. Viszont az adrenalin ilyenkor olyan óriási az emberben, hogy így is bírja. Természetesen fáradt voltam, de a motoron ülve nem kerülgetett az álmosság, az adrenalin vitt előre.

Mielőtt elutazott volna Dél-Amerikába, örömmel újságolta, hogy egy lakókocsi is a rendelkezésére áll majd, ahol éjszakánként jól kipihenheti magát.

Ez rengeteget segített, egy sátorban nem lehet olyan jól aludni. A lakókocsiban tudtam pihenni, az első héten jól is aludtam, csak aztán a siker kapujában jött az izgalom. Fontos volt, hogy kipihenten mehettem Argentínába, az elutazás előtti utolsó napokban már nem is aludtam a kislányommal egy szobában, de most már nem számít, ha egy éjjel ötször is felébreszt, örülök, hogy végre ott lesz mellettem.

Hetedszer vett részt a Dakaron, eddigi legjobb eredménye két ötödik hely volt. Mi kellett az áttöréshez, hogy ott legyen a dobogón?

Más volt az egész éves felkészülésem. Sokat jelentett, hogy év közben részt vettem egy marokkói ralin, és Horvátországban is edzőtáboroztam. A siker az eltökéltségem és a kemény munka eredménye.

A Slovnaft Team lehetőségei sokkal behatároltabbak, mint egy gyári csapaté. Ezt mennyire érzékelte?

A Dakar nem csak pénzkérdés, ezt épp mi bizonyítottuk, hiszen tízszer kisebb költségvetésből dolgozunk, mint egy gyári csapat. Ami számít, az a szív, és az én csapatomban mindenkinek helyén van a szíve. Számomra lelkileg nagyon sokat jelent, hogy a csapattagok mindig képesek lelket önteni belém, megnevettetni, támogatni. Ez többet ér, mint amit egy gyári csapat nyújthat.

Hogyan tekintettek az eredményeire az ellenfelek, a szervezők?

A Dakaron a versenyzők között bajtársiasság uralkodik, senki nem vág fel. Ők is emberek, én is ember vagyok. Jólesett, hogy láttam, a szervezők, kísérők közül sokan drukkolnak nekem, mert én vagyok az egyetlen privát versenyző, aki elöl van. Az utolsó szakaszok előtt felkeresett az az operatőr, aki helikopterből veszi a versenyt, és azt mondta, számára én vagyok a győztes.

Melyik volt az idei Dakar legnehezebb pillanata az ön számára?

A legjobban akkor ijedtem meg, amikor a tizedik szakaszon tíz kilométerrel a cél előtt elfogyott a benzinem. Azt hittem, mindennek vége. Először arra gondoltam, megvárom a következő versenyzőt, mert tudtam, Quintanillának nemsokára arra kellene jönnie. De aztán rájöttem, ha meg is állna, benzint biztosan nem adna. A sivatag közepén voltam, egy folyómederben, ahol senki nem járkál… Ekkor eszembe jutott, hogy két kilométerrel korábban láttam két helyi férfit quaddal, gyorsan megfordultam, szerencsére még utánuk tudtam menni, de száz méterre tőlük végleg kifogyott a benzin. Odafutottam hozzájuk, kézzel-lábbal magyaráztam, mi történt, hogy szeretnék tőlük benzint átszivattyúzni… Ők meg tiltakoztak: „No, no!”, és előhúztak egy kétliteres kólásüveget, tele benzinnel! Szóval egy nagy adag szerencse is kellett ehhez a jó helyezéshez.

Az idei második hely után mi lesz a célja a jövő évi Dakaron?

Először is ki akarom élvezni ezt az eredményt, mert ki tudja, lehet, hogy soha többet nem lesz ilyen alkalom. Most egy kicsit pihenek, nem tudom, mennyit, mert tavaly is egy hónap lazítást terveztem, aztán egy hét után már motoron ültem megint. S hogy mi lesz jövőre? Egy második hely után nem akarhatok ötödik lenni, nem igaz?